Nyirkos az idő. Akkor is esőre áll, mikor nem esik. Az ég szürke monotóniája lassan állandósul. Kopik a szívünkből a nyár, s bőrünkről a napsütés. Sötét órák közelegnek, a sötét órák egyre nőnek. A természet egyik pillanatról a másikra leveti szépségét. Rohad az avar a lábam alatt. Vége a szép időnek, a fák díszbe öltözésének, vége az önáltatásnak. Jön a tél. Nincs már visszaút. Itt van a belső igazság órája. Ami mulandó az nem igaz – ezt mutatja a természet is, megszabadulva a szépség látszatától.

November a halál hónapja. A természet halálával ébredünk rá mi is a saját halálunkra: a képébe nevetünk, jelmezbe öltözünk, s a saját mulandóságunkkal rémisztgetjük a világot vagy temetőbe megyünk, kihűlt kövek fölött emlékezni, gyertyákat gyújtani. Novemberben tökök vigyorognak, pár napig égnek, majd hamar megrohadnak.

Egyik reggel lányom az üres liftaknára mutat, és érdeklődő kíváncsisággal kérdi egymás után többször is: mit csinál ott az a néni és bácsi azzal a törülközővel? Halottak napja körül vékonyabb a fátyol, mi elválaszt minket a túlvilágtól.

Costa Ricában, mikor a kerti zuhany átlátszó műanyag tetején átnéztem, rendre novembert láttam: megbarnult faleveleket, melyet a trópusi eső, pára eláztatott. A szemem novembert látott, de a testem júliust érzett. A Costa Rica-i időkben talán november hónapja hiányzott a leginkább. Furcsa, pedig nincs mit szeretni novemberben, mikor minden elsötétül, s csak a hétköznapok monotóniája lüktet.

Talán ma jobban értem, miért hiányzott ez az időszak ott a dzsungelben, s most meg is mondom miért. Ahhoz, hogy az ember újjá tudjon születni, először be kell bábozódni. Ez a folyamat kezdődik meg novemberben, ezzel a rothadó lassú halállal.

Olyan érzés jelenleg a világban lenni, mint egy háborgó óceán kellős közepén hánykolódni. A parttól már márciusban elrugaszkodtunk, így már rég’ nem látszik, s visszatérni lehetetlenség, viszont még azt sem tudjuk, hol a túlpart és mikor, hova érkezünk meg. Fáradtak vagyunk, mert már hosszú ideje úszunk a bizonytalanságban. Természetes, hogy szorongató félelem fog el minket,  mert nagyok a hullámok körülöttünk. Ennek a háborgó tengernek a jele látszik a külvilágban: iszlám merényletek, amerikai elnökválasztás, tüntetések Lengyelországban, Covid-második/harmadik hulláma, örmény-azeri konfliktus. Úgy tűnik, hogy egy kulminációs ponthoz közeledünk, aminek nem tudjuk, mi lesz a kimenetele és meddig tart. Nehéz most ebben a háborgó világban lenni. De nem szabad csapkodni, hadakozni, küzdeni. Fel kell feküdni a hullámokra, pihenni, s figyelni, merre visz az ár. Ezt lehet most tenni.