Csepereg az eső. A lányomat ez nem izgatja, már a századik kört rója a medence körül egy orosz kisfiúval együtt. A kisfiú apja egy darabig teljesen belefeledkezik a telefonjába, csak akkor néz fel, amikor megérzi a kávéillatot a kezemben gőzölgő pohárból. – „Espresso?” – kérdezi. A magas gőznyomáson a kávén átpréselt víz, azaz a presszó nem magától értetődő szolgáltatás egész Amerikában, mert kávé alatt általában egy forró vízben áztatott italt értenek. Ezért csillant fel a férfi szeme, mert megérezte az espresso mással össze nem téveszthető illatát.
– Oroszok vagytok? – kérdezem, mert hallottam, ahogy a gyerekéhez szólt. – Honnan tudod? – válaszolja zavartan. Elmondom neki, hogy felismertem a nyelvet. – Honnan Oroszországból? – kérdezem aztán. Kíváncsi vagyok. – Vlagyivosztok. A Csendes-óceán partján van, az még Moszkvától kilenc óra repülőút – magyarázza. – A transzszibériai vasút végállomása – mondom. – Az emberek általában nem tudják – csodálkozik rá. Elmondom neki, hogy magyar vagyok. Jelentőségteljesen bólint. Így már érti. Nagyapáim sokat meséltek Oroszországról, mondom. Háború, Don-kanyar, munkatábor. Ő is bólint, az ő nagyapja is. Háború, munkatábor. Sokat nem is kell magyaráznunk egymásnak, a csend beszédesebb.
A cikk a kepmas.hu oldalán folytótdik, katt ide!
goodaysblog 