– Svájcban születtem magyar emigráns szülők gyermekeként. Egészségügyi szakközépiskolát végeztem. Pár év munka után a párommal – a későbbi férjemmel – úgy döntöttünk, hogy utazni fogunk. A nyolcvanas évek eleje volt, a jó tippek az utazók között szájról-szájra terjedtek. New Yorkból utaztunk dél felé. Három hónap Egyesült Államok, három hónap Mexikó, Guatemala. Átutaztunk Costa Ricán is, eljutottunk Puerto Viejo-ba is. Akkor még nem maradtunk itt, viszont ezután már mindent ehhez a helyhez hasonlítottunk.

Ecuadorban derült ki, hogy várandós vagyok. Nem akartunk hazamenni Svájcba. Egyértelmű volt, hogy Costa Ricába megyünk vissza.

Milyen élet volt itt akkor?

– Costa Rica volt a legolcsóbb latin-amerikai ország. Puerto Viejo egy zsákfalu volt, a világ vége. Áram nem volt. Csak a karibi lakosság lakta. Egy hotel volt, három szobával. Ott is csak a kamionsofőrök aludtak. Ekkor még a helyiek teknősvadászatból is éltek. Holdtöltekor tartották a bulikat, mert a hold akkor adott elég világosságot.

A Karib-tenger partja teljesen néptelen volt. Ha mégis találkoztunk valakivel, már messziről integettünk egymásnak, majd hosszan elbeszélgettünk, ki kicsoda, hova megy és miért. Akkoriban nem volt út, az a kevés ember, aki itt lakott, a tengerparton járt. A falu egyetlen éttermében ültünk épp, amikor egy külföldi férfi érkezett lóval. Rögtön odajött hozzánk, „hallom svájciak vagytok” – mondta. Ő is az. Volt egy finkája (farmja) a dzsungelben. Meghívott, hogy látogassuk meg. Meglátogattuk, és nem volt kérdés, hogy odaköltözünk. Nyolc évig éltünk odafönt. A saját házunkat a férjem építette, egy évig dolgozott rajta, mire be tudtunk költözni, aztán még egy évet.

Az interjú a kepmas.hu oldalán folytatódik, katt ide.