„Vártunk valamit. Tudtuk, hogy hiába várjuk. Sosem lesz itt semmi. Meneteltünk kettős rendekben a patak két ága közt, a töltésen, énekeltük a régi bakanótákat, vadul nekieresztve a hangunkat, »Göndör hajam rövidre, göndör hajam rövidre…«, és bokáig sároztuk a cipőnket a csúszós vagy tapadós, vagy híg latyakban, míg egy szép napon, december első hetében, le nem esett a hó.” Így írja le Ottlik Gézaaz advent bekövetkeztét a hosszú, nyomasztó novemberi hónapok után. A sár, a reménytelenség, a monotonitás, a sötétség az november. Advent első vasárnapjával mintha a koszos ég kifehéredne, és hiába nem havazik, innen lentről úgy látszik, mintha zsákokban állna odafent a hó, várva az isteni jelre, hogy befedje a tájat. Ez a fehér ég, ez nekem az advent.

A dzsungelben nincs fehér ég, mert szemtelenül hét ágra süt a nap, és zavarba ejtően kék a Karib-tenger.

A hangszórókból ismert karácsonyi dalok reggae változatai szólnak. A Mikulásnak raszta haja van, a krampusz virgács helyett égő füves cigit tart a kezében.  A rumos kólának szintén van karácsonyi változata, Four Pack-nek hívják, három áráért négyet kapsz belőle. A boltokban a karácsonyi dekoráció végtelenül giccses, minden ízlést, szépérzéket nélkülöz, még a maradék karácsonyi hangulatot is elveszi. A műhó természetesen még a Karib-tenger partjáról sem hiányozhat.

A cikk itt folyatódik.