Jack születésnapját nem a napján üljük, mert a születésnapján a szülei templomba terveznek menni. A szülők úgymond keresztények, legalábbis ők így mondják, ezalatt azt értik, hogy nem katolikusok, tehát valószínűleg evangélikusok vagy reformátusok, de nem hallottak még Lutherről és az ötszáz éves reformációról, azért nevezik magukat kereszténynek, mert nincsenek szentjeik és San Joséba járnak templomba. Három nappal a nagy nap előtt ezért tehát elmegyünk a Kínaihoz, ami a főút mellett található, már majdnem a Hone Creek-i elágazásnál. Ez az elágazás elég híres, sokszor csak úgy hívják Elágazás, hiszen majdnem harminc kilométeren keresztül nincs is semmilyen más elágazás. Útelágazódás. Nehéz rá szót találni és leírni is nehéz.

Ez a kínai étterem az egyetlen kínai Puerto Viejotól egészen Limonig. Pedig kínaiból van bőven, mégsem állnak neki főzni a faluban, pedig lenne rá igény, de inkább kereskednek, adnak-vesznek, és kínai akcentussal perlekednek spanyolul. Farmerben és hosszú ujjú pólókban járnak és soha nem látod őket sörrel a kezükben lazsálni az út mellett, vagy a tengerparton fa alatt ücsörögni, mi adj isten a tengerben felhőtlenül élvezni a hullámokat. Nem. A kínaiak mindig bizniszelnek; pénzt számolnak, összeadnak – kivonnak a zsebszámológépen, rapid gyorsasággal kínai írásjelekkel tolják tele a whatsupot az okostelefonjukon. Úgy tűnik, hogy nem tudják élvezni az életet, ezért szinte hihetetlen, hogy mégis jobban főznek, mint a Costa Rica-iak. (Amelyre talán ez a cikk mégis ad magyarázatot.)

Szóval Jack születésnapján a Kínainál eszünk. Engem már meg sem kérdeznek, mit kérek, másfél éve ugyanazt eszem, főleg kínomban; gombás-zöldséges chop sueyt. A személyzet is tudja, hogy nem kell nekem elmondaniuk, most éppen nincs gombájuk, de majd adnak hozzá extra zöldséget. Ez az éppen-nincs-gombájuk-helyzet másfél éve biztosan tart. Talán most már fel kéne vállalni nyíltan a helyzetet: NINCS GOMBA! Kár hazudni azt az extra zöldséget is, hiszen abból is egyre kevesebbet adnak. Lehet, hogy teljesen el kellene felejtenünk egymást, és találni mást az étlapon, de a helyzet az, hogy teljesen mindegy, milyen kaját nyomok le a torkomon, hiszen az egy éves kislányom mellett amúgy sem lehet kiélvezni az útszéli kínai kulináris élvezeteit. Szóval tök mindegy.

Aztán eljön a nagy nap, Jack születésének negyvenedik évfordulója. Úgy tűnik, hogy csak hárman leszünk, aztán utolsó pillanatban – este hatkor – mégis meghívjuk vacsorára a szülőket és testvére családját, mert a szülők visszaértek estére a templomból, úgyhogy főzhetünk a fridzsiderből, amink éppen van. Így lesz egy kis fokhagymás tonhal, falafel, krumplipüré és rizs. Tejföl és chips. A tonhalról kiderül, hogy nem is tonhal, hanem kardhal. Megy a triumfálás rajtam, magyar lány, azt se tudja, mi az a tonhal. Nem is kell neki tudnia, hiszen tengerük sincs! Aztán mégis kiderül, hogy nekem volt igazam, és tonhalat ettünk, de ezt már senki nem nyugtázza olyan hangosan.

Az történt, hogy a tonhalat egy halásztól vettem naplemente előtt. Nem akart fél kilót adni, végül a helyi raszták kiáltottak oda neki, hogy adjon már nekem fél kilót, most mit sajnálja. Végül hétszáz grammot kaptam, jó áron megszámolta, boldog voltam, bezacskózta, majd elsiettem, mert lógott az eső lába, és a Nap gyorsan szökött az égről. Nem volt idő megnézni mi van a zacskóban, Egyébként is, miért kételkedtem volna? A lényeg, hogy tonhal volt az istenadta, nekem pedig igazam volt és mégis lehet bízni az emberekben. Pont.

Jack születésnapja után rögtön Hálaadásra készülünk. Igen vicces dolog Hálaadást ünnepelni Costa Ricában. De az ünnepek már annyira összekeveredtek, nemzetközivé váltak, hogy a magyar óvodákban is a gyerekek Hálaadásnapi műsorral készülnek, mint hallom, plusz a Média Marktban már hetek óta meghirdették a Black Fridayt. A Black Friday a Hálaadáshoz kapcsolódik, a csütörtökre eső ünnepet követő nap nagyszabású akciót jelenti, és semmiképpen sem valami pénteki rasszista rituálét. Costa Ricában is van Black Friday, persze csak a nagyobb városokban, ahol már egy hete tart a fekete péntek, itt is olyan magyar módra; előbb felemelik az árakat, hogy aztán adjanak belőle kedvezményt. A kereskedő mindig jól jár.

Novemberben itt is megjelennek a pulykák és a sütőtökök, a Hálaadás napi vacsora elengedhetetlen kellékei. Most már tradicionálisan Jack készíti a pulykát én meg a sütőtök pitét. Jack szülei latinók, de harminc évet az USA-ban éltek, így az ünnep a sajátjukévá vált, a saját identitásuk részéve. Az amerikai Hálaadás amúgy is kevert ünnep, ez hozza össze a kevert kultúrájú amerikai népet. A Hálaadás mindenkinek ünnep, talán csak a kevés számú őslakosoknak nem, számukra megmaradt gyásznapnak. Valahogy úgy léteznek ők az amerikai álom szövetében, mint akiket már jó lenne elfelejteni, de legalábbis letagadni.

A tíz kilós pulykát már reggel kilenckor elkezdjük sütni a gázsütőben. Az elképesztően finom pumpkin pie – kis trópusi csavarral – már előző nap elkészült. Ünnepi hangulat uralkodik rajtunk egész nap. Várakozás. Felfokozottság. Még az idő is kegyes. Reggel sütni kezd a nap, aztán beborul, feltámad a szél, suhog a dzsungel, de esni nem kezd. Jack már tizenegykor vidáman rumos kólát iszik. A család minden előzetes jelzés nélkül másfél órát késik. Nincs hat egyforma tányérunk, és csak négy villánk van. Jack és én kanállal esszük a pulykát, a tölteléket, a rizst és az orosz salátát. Megfogjuk egymás kezét, valaki gyors imádságot mond az asztalnál. A gyerekek sikítoznak. A beszélgetés néha spanyolul, néha angolul zajlik, valamikor mondaton belül van a váltás. Már megszoktam ezt a fajta kaotikus beszédet, sokszor azon kapom magam, hogy én is így beszélek, mégis van, hogy egy szót sem értek abból, mit beszélnek az asztalnál. Megnyugtató, hogy sokszor ők maguk is elvesztik a fonalat.

Még november van, de egy hét és itt az advent. Mi az az advent? De ismerősen hangzik! – mondják a ticók. Műanyag fenyőágból és rénszarvasos piros szalagból adventi koszorút készítünk Genevine-nel. Sokat esik. Sokszor komor az ég. Itt is novemberi a hangulat, tökéletes háttér Cseh Tamás hangjához. Senki nem érti mit morog ez a férfi olyan egyhangúan, és senki nem érti, hogy élvezhetem ezt az egyhangúságot ilyen önfeledt boldogsággal. Úgy magyarázom CSeh Tamást, hogy ő a magyar Leonard Cohen. Mindegy, mert Leonard Cohent sem ismerik. Mert Leonard Cohennek nincs se reggae se salsa változata. Még.

Ha a világban idegen kultúra vesz körül, akkor az ember befelé él, befelé, a nyelvében. Csak a magyar nyelv marad. Úgy viszem magammal a világban, mint a legbiztosabb otthont. Könyvek. Versek. Mesék. Dalok és népdalok. A nyelv belső logikája, a titkos összefüggések, melyek a nyelv mélyét adják és amelyet nem tudsz lefordítani egy külföldinek sem: hogy a szer, amely etet, nem más, mint a szeretet. Ebben élünk a novemberi esőzésben. Genevine-nek ez ad biztos menedéket a spanglish bábeli zűrzavarában. Nekem pedig titkos fegyver a nihil és az unalom ellen.

Úgyhogy, ahogy a Mester énekelné, HÁT ENNYI ÉS NEM TÖBB A VILÁGHELYZETEM.

NANANA-NANAA-NAA-NANA-NANNA