A Costa Rica-i életem sokszor tűnhet egyfajta paradicsomi idillnek. Habitusomból adódik, hogy mindig igyekszem megragadni az élet pozitív szegmensét. Ugyanakkor nem tartom magam álomvilágban sem, tudomásom van a rossz dolgokról is, de azt kell felnagyítani, ami az életben jó, nagyszerű és fantasztikus. Ki akar egy sopánkodásokkal teli világot?  Mégis, ez a blogbejegyzés ennek az ellenkezőjéről fog szólni. Csak, hogy lássátok, a Karib-tengernél sem fenékig tejfel az élet. Most, kivételesen arról fogok írni, amit nem szeretek Costa Ricában. Ezt néha ki kell adnia magából az embernek…

Divatos kifejezés, hogy lépj ki a komfortzónádból. Nos, a Costa Rica-i életem erőteljes kilépés a komfortzónából. Főleg egy kisbabával. Főleg harminchét évesen. Costa Ricában élni rengeteg lemondással és rengeteg kényelmetlenséggel jár. Le kell mondani olyan dolgokról, amit a városi életünkben magától értetődőnek veszünk, viszont odaát luxusnak számítanak.

1. Bogarak mindenütt

Meg kell szokni, el kell fogadni, hogy élővilág vesz körbe. Az ételt nem lehet pár percnél tovább az asztalon hagyni, mert a hangyák megtámadják. Akármilyen tiszta a lakásod, a csótányoktól nem tudsz megszabadulni. Előfordult, hogy éjjel arra ébredtem, hogy egy szerelmeskedő csótánypár siklott keresztül a hátamon, karomon. Máskor iszonyatos ropogtatás hallatszott a fejem fölül. Kétségbeesetten kértem Jack-et, hogy mentsen meg. Ő vette észre a hihetetlen drámát, egy gekkó egy hatalmas csótányt ropogtatott éppen felettem a tetőszerkezetbe kapaszkodva. A csótány még élt, küzdött az életéért. Egyébként is a valami mozog a sötétben a falon, függönyön, padlón stb. szinte már ijedtséget sem keltő életérzéssé vált.

2. Ha esik az a baj, ha süt az a baj

Ha a természetben élsz, az időjárás határolja a mindennapjaidat. Az időjárás dönt a napirendedről. Ha esik, nem tudsz mosni. Nem mész be a faluba. Adott esetben a házat sem tudod elhagyni. Ha sokáig esik, folyók áradnak meg, utak mosódnak el. Gyakran elmegy az áram. Ha elmegy az áram nincs internet, sok esetben víz sem, mert a szivattyú árammal működik. Vannak napok, mikor a pára és meleg elviselhetetlen. Ha nem süt a Nap, napokig nem szárad meg a hajam. A száraz ruhák nyirkosak lesznek, és a felhős, kissé mindig sötétedésre álló ég alatt enyhe rothadás szag kezd el terjengeni.  Ilyenkor sokszor azt hiszem, hogy én magam is gombává változom.

3. Közüzemi szolgáltatások hiánya

A városi életforma alapvető elemei, mint melegvíz, vezetékes gáz, földelt elektromos hálózat hiányoznak. Mondjuk azt, hogy luxuscikknek számítanak. Így meg kell szokni, hogy hideg vízben mosogatsz, úgy mosod a ruháidat, a kezdet. Zuhanyzáshoz általában van meleg víz, egy zuhanyrózsára szerelhető vízmelegítőnek köszönhetően, ami viszont hamar elromlik, a vízkő hamar eldugítja. A földeletlen hálózatnak hála a töltőre dugott telefon csalán módjára paskolgatja az arcodat, mikor beszélsz rajta. Szerencse, hogy csak a 110 V megy benne. Egy peches karibi nap simán nézhet ki úgy, hogy esik az eső, ezért nincs áram. De örülsz, hogy legalább főzhetsz, viszont kifogy a gáz, mielőtt még megsült volna a csirke a sütőben. Ekkor lehet menni a biciklivel, a gázpalackot a vázon egyensúlyozva a boltba. Az esőben. Nem egyszer volt erre példa. The life is full of fun.

A legszürreálisabb, mikor elzárják a vizet, vízhiányra hivatkozva. Ez akkor szokott előfordulni, hogyha hónapokig nem esik az eső. Ilyenkor szabályozva van, hogy egy héten hány napig nincs egyáltalán víz. Páros napokon az egyik településen van víz, páratlan napokon a másikon. Az éghajlatváltozás okozza, hogy a trópusokon, ahol esnie kellene az esőnek, egyszerűen vannak évek, amikor nem esik az eső. A trópusokon nincs víz. Ez egy vicc.

4. Rossz közlekedés

Meg kell szokni a rettenetes közlekedési viszonyokat. Costa Rica fele akkora, mint Magyarország, viszont legalább kétszer akkorának tűnik, ugyanis a lassú közlekedés a duplájára dagasztja az országot. Egy 200 km-es út jó esetben öt óra alatt tehető meg és nem igazán számít, hogy busszal, vagy autóval utazol. Kétszer egy sáv van, előzni lehetetlenség. Mehet az araszolás.  Megjegyzem, hogy ez az ominózus útszakasz Costa Rica második legnagyobb városához, Limonhoz vezet, amely a tengeri kereskedelem Panama-csatorna utáni második legnagyobb központja. Tehát nem egy másod-vagy harmadrendű útszakaszról van szó, hanem az ország egyik legfontosabb útjáról, mégis a kormányzati politika nem foglalkozik a fejlesztésével.

5. Rossz minőségű kínálat és beszerzési nehézségek

A latin országokról kialakult sztereotípiákból tudjuk, hogy a korrupciónak nagy, valamint, hogy egy szűk üzleti/politikai réteg kizsákmányolja a lakosságot. Így van ez Costa Ricában is. Az utóbbi abban nyilvánul meg, hogy a jó minőségű zöldséget és gyümölcsöt eladják külföldre, a másod- és harmadosztály marad meg a népnek, amit viszont amerikai turistákra szabott, Los Angeles-i vagy New York-i árszínvonallal vetekedő pénzért árulnak. Azaz, rossz minőségű árut kapsz, magas áron. Szürreális, de itthon szebb banánt árulnak, mint Costa Ricában. Ellenkezni nem nagyon tudsz. Még szerencse, hogy nő a banán az út szélén.

A globalizált kínai kínálat egyébként ide is elért, megölve a helyi termékeket. Tehát kézműves termékek helyett drága kínai selejtet lehet kapni.

Az én genetikai kódomban is szerepel már a fogyasztás iránti vágy. Ezt például nem tudom kiélni, mert egészen egyszerűen nincs mit megvenni. Ez akár pozitívum is lehetne, de mikor valami komplikáltabb áruért kell hatvan kilométert kell megtennem, vagy akár egészen a fővárosba utaznom, nem a pozitív oldal ragad meg. Így nem tudtam az elmúlt évben a faluban ruhaszárító állványt, bugyit, zoknit venni. Már most aggódok, hogyan lesz a babának etetőszéke…

Nem kell nagyon megijedni, mert a fővárosban egyébként minden van. Vannak plázák, van Zara és Forever21. Cinnamon Bons és Starbucks. Persze McDonald’s, KFC, Taco Bell és Burger King is van. Vannak mozik és vannak most már kvázi fine dining éttermek. Sőt, mi több, egy borbárt is felfedeztem már! (Persze csillagászati összegeket kérnek el egy pohár átlagos rozéért.)  Persze a fővárosba nem lehet minden héten felszaladgálni. Alhangon is öt óra az út oda, és akkor szerencsés utad volt.

6. A hivatal

Hivatali ügyek. Aranyszabály, hogy egy nap csak egy dolgot tudsz elintézni. Ha bankba mész, akkor már biztos, hogy nem viszed el a gyereket az orvoshoz, nem intézel más hivatalos ügyet. A másik aranyszabály, hogy neked kell tudni mindent. Neked kell képben lenni, mert az, akinek ez lenne a feladata, nincs képben. Ha ezt a két szabályt betartod, megéred a nyugdíjaskort.

7. Szellem, kultúra

Végül a szellemi nihil. Mintha a Costa Rica-i átlagember fényévekkel lenne lemaradva európai társaitól. Nyilván itt is létezik egy értelmiségi kaszt, különösen a fővárosban, így nem is róluk beszélek. Mintha az átlagember azért jött volna a világra, hogy a társadalmi együttélés legalapvetőbb formáit sajátítsa el; egyszerű, többnyire fizikai munka, érzelmek uralása, párkapcsolat. Ez is nehézségekbe ütközik, mert a munka nem érdekli, ambíciója nincsen. Gyerekei össze-vissza születnek. A nehezen uralt indulatok miatt hamarabb dördül el a fegyver. 2018 első negyedévében nyolc halálos kimenetelű családon belüli erőszak történt. Az átlagnak – túlzás nélkül állíthatom – nincsen semmi szellemi igénye nincsen. A pénzét nem tudja kezelni, a kultúra nem érdekli, ízlése nincs. Boldog a rizses babbal, a feltöltőkártyájára ajándékozott extra megabájtokkal, Ünnepnapokon chips-szel és literes Coca Colával ülnek a tengerparton, míg a kocsiból szól a reggaeton.

Feltűnő a közép-amerikai országokban a könyvesboltok totális hiánya. Panamavárosban egyet nem láttam. San Joséban van kettő a sétálóutcában, az egyik ugyan egy papírbolttal integráltan működik. Costa Ricában az építészeti kultúra totálisan hiányzik. Egy-két szép épületet leszámítva bodegákból áll az ország. Costa Rica nem is az építészetéről híres, nem a magával ragadó koloniális városkáiról, hanem a természeti szépségeiről.

Ezek után biztos elgondolkoztok, hogy mégis, mindennek ellenére miért élek Costa Ricában. A következő bejegyzésemben erről fog szólni.