Amikor Puerto Viejo-ról mesélek, mindig megkérdezik tőlem, jó, de miből élnek ott az emberek? A karibi életritmus a nyugati élettérben felfoghatatlan. Az emberek más síkon léteznek, amit egy nagyvárosi ember nem tud felfogni. Merőben más a pénzről alkotott képük is, ami összefügg a hely géniuszával.

Tudni kell, hogy Puerto Viejo egy kicsi halászfalu, lakosságának a létszámát nehéz megsaccolni, mert a lakók fele illegális bevándorló. Itt nemcsak a panamai és nicaraguai bevándorlókat kell érteni, hanem az amerikai, kanadai, európai társaikat is, divatos néven expatokat. Ezek az emberek, hiába élnek az országban évek óta, az állam nem tud róluk, mert háromhavonta pár napra elhagyják az országot, hogy így újítsák meg a vízumukat. A faluban a fő tevékenység a turizmus, azon belül is a hátizsákos és szörf turizmus. Itt nincsenek luxus szállodák, minden nagyon természetközeli: lógnak a lajhárok és a majmok a fákról. Tehát a kérdésre a válasz, a lakosság a turizmusból él; szállodák, hosztelek, éttermek, szobáztatás minden nívón, büfék, kölcsönzők, taxik, szörf-, jóga-, táncoktatás, masszázs, egyéb szórakoztató művészet.

Mára Puerto Viejo odáig fejlődött, hogy egész évben van valamekkora turizmusa, de a főszezon az amerikai és európai téli szezonhoz igazodik, tehát december-január közötti időszakra tehető, ami pedig az esős évszak ideje. Szóval a szegény karibi lakos várja a főszezont, hogy végre egy kis pénzt keressen, de akkor meg rászakad az ég, a turisták meg elmennek naposabb éghajlatra. Ha nincsenek turisták, akkor egymást nézzük a faluban, de ettől sajnos gazdagabbak, materiális értelemben nem leszünk. Ezen kívül ott van a húsvét, ami szintén nagyon forgalmas időszak. Húsvét után elkezdenek kikopni az emberek, május-június környékén alig vagyunk a faluban. Néhány étterem bezár, az expat lakosság nagy része hazamegy nyaralni, ki kell ugyanis pihenni a karibi létformát, és ez így helyes.

Tehát a pénzkereseti viszonyok az év során ingadoznak, így vannak gazdagabb és szegényebb időszakok. Azonban a pénztelenség senkit nem riaszt el. A sok külföldi egyébként is hozzászokott, hogy a nyugaton megszokott luxuséletnél pár szinttel alacsonyabb nívón él.  Nincs légkondi, meleg víz, vezetékes gáz, bogarak, pára, sár mindenütt, állandó meleg. Tehát az ideiglenes ruppótlanság senkit nem nyugtalanít. Egyébként is, a trópusokon a munka fogalma távol áll az európai, vagy észak-amerikai munkastílustól. Itt senki nem hal meg a munkától. Az expat is, inkább kiköltözik a saját házából, és bérel egy kisebbet, talán egy kevésbé kényelmeset, sőt, van, hogy egy totál kényelmetlent, mert a bérleti díj különbözete mégiscsak számít, és inkább ez, mint elmenni dolgozni.

Összefoglalva a képet, úgy tűnik, mintha senki nem dolgozna, mintha senkinek nem lenne pénze, mégis mindenkinek telik arra, hogy kifizesse a takarítónőt, a kertészt, és, hogy adott esetben elmenjen haza nyaralni, kipihenni a karibi életet, ott aztán elmenni a fodrászhoz, kozmetikushoz, fogorvoshoz, ruhákat venni, plázákba hűsölni, étteremben enni, stb, Hallom is a kérdéseket, mégis miből? Az ellenmondás feloldható a pénzről alkotott eltérő felfogással.

Gyerekkorunk óta azt verik a fejünkbe, hogy spórolni kell, mert a pénzből mindig kevés van, a pénzre vigyázni kell, a pénz nemcsak úgy jár, hanem meg kell dolgozni érte. A költéséhez bűntudat társul. A gazdagság bűn, a gazdag emberek rosszak, tisztességtelen módon keresik a pénzüket. Mindenki vágyik a gazdagságra, de senki nem meri kimondani, hogy szereti a pénzt, mert pénzéhesnek titulálják. Pedig olyan társadalomban élünk, ahol a pénznek elsődleges szerepe van, mégis ilyen ambivalensen vélekedünk róla.

Minden társadalomban fontos a pénz, azonban vannak különbségek. Azt hiszem, Puerto Viejo olyan település, amelynek a lakosságának egy része azt gondolja, hogy inkább legyen nyugalma, mint pénze.

A nyugati ember elméje a pénz körül forog. Ha már nem mi magunk termeljük a krumplinkat, a raktározási szükségletünk – genetikai kódunk – a pénzgyűjtés formájában testesül meg. Mivel civilizációnk a fogyasztói kultúra által dominált, életünk a fölösleges költekezés-spórolás dualizmusában telik.

A karibi embernek az élet – és ezáltal a pénzfelfogása egészen más. A pénz nem élete célja, hanem élete mellékterméke. A karibi ember tudja, hogy a raktározás rossz, mert a pára és a meleg miatt minden úgyis elrohad. Nem kell a jövőt tervezni, a pillanatra kell gondolni. Helyesebben fogalmazva, a pillanatban kell élni. A trópusokon minden van. Nő a kókusz, nő a papaya. Valami mindig nő. Bőség van. Ez a hozzáállás aztán az élethez való hozzáállásra is hatással van. A pénz arra van, hogy legyen, nem arra, hogy gyűjtsük.

Talán a hely géniusza okozza, a trópusi éghajlaton uralkodó bőség, hogy akik itt élnek feltétel nélkül bíznak az életben. Nap mind nap tapasztalják, hogy csak kérni kell és adatik.  Nő a banán az út mentén. Hinni kell, bízni kell, hogy lesz, hogy megoldódik. Valóban. Ahogy írtam, kis közösségünkben senkinek sincs pénze, de minden évben repül tengerentúlra, van egy kis robogója, csak kifizeti a takarítónőt és a kertészt (dzsungelben esszenciális a kertész!). Ugyanakkor néha napján előfordul az is, hogy átszalad a szomszédba, hogy kölcsön kérjen tíz dollárt, mert egy fillér nincs otthon. Majd lesz következő nap.

Európaiként nehéz ezt megszokni. Sokszor az agyvérzés szélén állok. Veszett csirkekén aggódok a pénzért, teljesen feleslegesen. Teljesen más felfogást hordozok a pénzről. Ami bent van, az van kint is. Meg kell nyugodni. A végén bejön egy munka. Valamit megkapok ingyen. Sikerül valamit elcserélni. Valamit sikerült eladni. Valami mindig lesz a végén. Ha nem, avokádó nő a barátném kertjében. Ez a nyugalom persze nem mindig sikerül. Fel van adva a lecke.

A nyugati emberek többsége irigykedve olvassa talán a fenti sorokat. A következő bejegyzésem arról fog szólni, mekkora árat fizet ezért a paradicsomi állapotért az egyszeri Costa Rica-i bevándorló.