Kétféle embertípus létezik. Az egyik, aki már kiskorától pontosan tudja, hogy mi akar lenni az életben, és tudja, hogy ezt, hogyan érje el. Azonban a nagy többség nem ilyen. Sokan nem tudjuk, hogy mit is szeretnénk az élettől. Azonban vannak, akik ezt beismerik maguknak, és vannak azok, akik nem, és csak mennek előre a társadalom által elvárt úton, hagyják, hogy sodorja őket az ár. A nagy többség ilyen. Öntudatlanul éli a napjait. Én sem tudtam – tudom – pontosan, hogy mit akarok. De törekszem rá, hogy kiszakadjak azokból az élethelyzetekből, melyek tartósan boldogtalanná tesznek. Azaz, igyekszem segíteni magamon. Azt szoktam mondani, hogy kísérleti élet az enyém. Nem szabad félni korrigálni, ha úgy érezzük, hogy nem járunk jó úton. Sosem késő.
Két évvel ezelőtt, június 16-án, éppen Nagy Imre újratemetésének emléknapján hagytam el az országot. Úgy szoktam emlegetni ezt a napot, mint az újjászületésem napját. Milyen humoros az élet, valakinek az újjászületése, másnak az újratemetése (újjátemetése). Mégis mik voltak az okok, amik miatt úgy döntöttem, hogy ennyire radikális változásnak van helye? Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem járok jó úton. Mégis, maradhattam volna a helyemen. Tűrni. Nem vagyok már huszonéves, minek váltani? Nem tudtam aludni éjszakánként. Nappal kialvatlan voltam, ezért rosszkedvű. A hétvégéknek éltem. Karrier szempontból a csúcson voltam. Remek társaságom volt. Mégis úgy éreztem, hogy szépen, csöndesen lemaradok valamiről. Az a nyomás tartott fogva, hogy most már család kell, gyerekek. De ez elérhetetlennek tűnt. Nem fért bele a napi nyolc-tíz óra munkába, heti négy óra sportba, ki tudja hány óra társasági életbe, kulturális életbe. Mindenem, minden szinten megvolt és mégis úgy éreztem, lemaradok valamiről. Lemaradok arról, hogy az álmaimnak éljek.
Karinthy Frigyes egy novellájában találkozik fiatalkori énjével, aki számonkéri tőle, hogy miért nem teljesítette azokat a dolgokat, amiket gyerekként a fejébe vett. A középkorú író toporog, zavarban van régi énje előtt. Nemcsak azokat az ígéreteket kell megtartanunk, amit másoknak teszünk, hanem azokat is, amiket magunknak.
Gyerekkoromban elképzeltem, hogy egy szabadabb, kötöttségek nélküli életet fogok élni. Átutazom Amerikát. Meglátom a Grand Canyont. Írni fogok. Jó könyveket fogok írni. Később, huszonhárom évesen elképzeltem, hogy Costa Ricában fogok majd gyereket szülni. Ezek a be- nem-teljesített álmok tartottak ébren két évvel ezelőtt, most már tudom. Kongatták a lelkiismeret harangját.
Tudtam, hogy az életem nem fog megváltozni, ha elvállalok egy másik állást. Nem fog megváltozni, ha elköltözök egy másik lakásba. A szívem azt súgta, hogy össze kell csomagolni és el kell menni és boldoggá kell tenni a bennem lakó gyereket. Amennyire izgalmas döntés volt, annyira volt szomorú is. Mert, amit hátrahagytam, amiről lemondtam, az addigi életem esszenciális része volt. De van, hogy ki kell ürítened magad, hogy új dolgokat engedj be. Ha van hozzá bátorságod, meglesz a jutalmad.
Az egyedül utazás megteremti a bizalmat önmagad felé. Szépen lassan, a több órás repülőúton, a végtelen buszutazásokon, a kifőzdékben, piacokon, hotel/hosztelszobákban megtanulod, hogy maradéktalanul megbízhatsz önmagadban. Mi több, megtanulod, hogy nemcsak magadban bízhatsz, hanem bízhatsz az életben. Istenben. Univerzumban. Ennél fontosabb felismerés nem létezik.
Az elmúlt két évben Costa Rica életem esszenciális része lett, többek között azért is, mert született egy Costa Rica-i kislányom – akit ugyan igazi magyar kislánynak nevelek – és akinek van, egy Costa Rica-i papája.
Az élet engem igazol. A döntésem helyességét. Mindazonáltal az élet nem egyetlen helyes döntés, hanem helyes döntések sorozata.
Nem tudom, mit tartogat számunkra a jövő. Nem könnyű egyedül egy idegen kultúrában kisbabát nevelni. Többen kérdeztétek, jó, akkor miért nem jövök haza. Egyrészt, mert összekeveredett, mi az otthon. Az én otthonom Magyarország, de a lányomnak és az apjának nem biztos. Másrészt, ha valahol nehéz, nem kell rögtön elszaladni előle. Egyébként is, van egy tézis, hogy ami bent van, az van kint is. Ami van a kisvilágban, az van a nagyvilágban. Tehát az én hozzáállásom határozza meg a világot, amit látok. Boldognak lenni a külső körülményektől függetlenül. Ez a legnehezebb feladat. Ezt kell gyakorolni.
goodaysblog 
A Bezzeganyán olvastam először ebből a blogból ízelítőt. Emlékszem arra az élményre! Felrázott. Igen, ez a legjobb szó: “ffelrázott” – mert pont addigra elhittem és elfogadtam, hogy én az álmaimmal tulajdonképpen le is számoltam, megvalósítottam amit tudtam, a többi meg már nem számít. Haladni kell az egyetlen jó úton, mert az előre kijelölt biztos útnál – mint kiderült – én se tudok jobbat. Aztán ott volt az a szüléstörténet, amiből megéreztem, hogy nem az álmokkal van a baj, hanem azzal, hogy ÉN, MOSTMÁR semmit nem vagyok hajlandó értük vállalni. Aztán a többi poszt kicsit helyre tett, mert ugye én is azt tapasztaltam, hogy amikor elérem a kitűzött célt, amikor valóra válik az álom, az önmagában nem boldogító, a problémák szüntelenül jönnek-jönnek, és az a vége, hogy megintcsak ezeken agyalgok, ahelyett hogy örülnék annak, hogy végre pont az van, amire én annyira vágytam. Mindenhol tolakodnak a problémák, és nem lehet olyan barikádot építeni, amin át ne bírnának jönni. Eléggé legyőzöttnek éreztem magam most decemberben… és azt többek között ez a blog is sokat segített, elkezdtek hosszabbodni a nappalok is stb stb.
Lehet, hogy Costa Ricában sok minden nincs, ami Budapesten van – ráadásul más, itt nem annyira gyakori problémák meg vannak (pl. a pati a fürdőben, meg a mosással kapcsolatos logisztika). De nem véletlenül vágytál el innen, és bár lehet, hogy könnyebb lenne itthon elég sok tekintetben – de hogy jobb is? Az már nem biztos. A Bezzeganya elég híven tükrözi, hogy hiába beszél magyarul a védőnő, az orvos, a szomszéd, és a férj is, ha az ember nem tud velük szót érteni, mert csak a magukét fújják vagy nem kíváncsiak másra… mindenkinek megvan a maga keresztje. És hiába laknak Budapesten a baráti kör tagjai, ha ők is elfoglaltak (hosszú távonderül ki, hogy hányszor nem érnek rá), és nem jobb az a sok utálatos nap sem, ami értelmetlen rohanásból áll, általunk legkevésbé sem akart dolgok után, tülekedve és frusztrálódva. A téli sötét napok is kedveznek az antidepresszáns gyártóknak. És sorolhatnám még, mert lenne mit.
Persze attól még azok a problémák, amikkel ott szembe nézel, realálisak és valósak, nagyon is igazi problémák – de lehet, hogy mindegyikre fogsz találni valamit, amivel semlegesíted magukat a problémákat vagy a hatásukat. Nem traktállak több idétlen ötlettel, de egyébként is tudni fogod magadtól, meg ha a párodat sikerül jobban bevonni. Párodon nagyon-nagyon sok múlik, bár elvárni senkitől nem szabad semmit – de a kooperáció olyan készség, ami szerencsére fejleszthető. Ha a férfi családi szerepe az ottani kultúrában nincs benne, nincs mintája rá, persze hogy fejleszteni kell… De a szeretet TÉNYLEG segít, akármekkora közhelynek is hangzik. És a szeretet is fejleszthető, pontosan az “erős rágondolással”, megbocsátással, türelemmel – a tudatos szeretni akarással, és persze kommunikációval. Nagyon sok múlik azon, hogy sikerül-e kipihenned magadat (top 1 priority), és ha meg tudod élni azt, hogy ti ott szeretetben éltek. Ahogy megálmodtad.
Sok sikert! Én bízom abban, hogy ahogy itthon a karrieredben is eljutottál a csúcsra, ahogy befejezted az első könyvedet is, és ahogy ezt a blogot is lendületesen vezeted, az életed is szépen kialakítod. Akár ott élsz végleg, akár ha mégis úgy döntesz, hogy hazajössz.
KedvelésKedvelés