Nagyon sokszor elkezdtem már ezt a bejegyzést, de nem tudtam eldönteni, honnan induljak neki. Ismételjem el megint, századszorra, hogy Puerto Viejo egy kicsi halászfalu, mely turizmusból él, és nem kisgyermekes családokra van felkészülve, hanem hátizsákos turistákra? Vagy onnan, hogy monoton az élet, és mindennap ugyanazt a pár embert látod, megspékelve pár új arccal? Vagy onnan, hogy a latin fickók általában tesznek a gyereknevelésre? Vagy írjam azt, hogy ha süt a nap akkor az a baj, ha pedig esik, akkor amaz? Hogy esőben nem lehet mosni? Nemcsak azért, mert esik, hanem mert, ha nem süt a nap, akkor nem szárad meg semmi. Ha meg süt a nap, akkor mindenki mos, és nincs hely a szárítókötélen. Vagy írjak az akciós csirkemellről, vagy a leértékelt krumpliról? Mert hétvégente ez a legnagyobb kaland. Vagy arról, hogy a Playa Chiquita-i boltban (köznyelven a Moréno-nál, aki egyébként svájci olasz) éppen milyen empanadát – argentin töltött pizzakenyér – árulnak, és kilencre elfogyott-e már, vagy éppen nem.

De nem írtam meg ezeket. Úgy éreztem, hogy amit írnék, számomra unásig ismételt, és ha számomra unalmas, akkor nektek végképp az lesz. De ez nem igaz, hiszen nem ti töltöttetek el közel ötszáz napot egyhuzamban a Playa Chiquita és Puerto Viejo közötti öt kilométeren, és nyilván nem ti unjátok a karibi életet, hanem én. De erre csak akkor jöttem rá, miután hazajöttem Magyarországra. Innen világosabb a kép és tudom milyen gyesen lenni a Karib-tenger partján.

Tény, hogy a napok egyhangúsága a Karib-tengernél szembeötlőbb, mint a nagyvárosban. Aki nem bírja a monotóniát, annak nem javaslom, hogy egy Karib-tengeri kis halászfaluba menjen gyesre. Egyébként is, sokan mondják, hogy a legnagyobb kihívás a bébivel a napi rutin, a napi monotónia. Nálunk ez a monotónia a csúcsára van járatva.

Reggel valamivel öt után kel a Nap, az öt órás busz már a reggeli fényben süvít el a házunk előtt. Közvetlen ezután jön az öngyilkos madárjelölt, aki többször nekirepül a hálószoba ablaküvegének. Nem lehet rajta segíteni. Vagy ez a madár kelt fel, vagy az öt órás busz, vagy a drága gyermek. Hat harminc körül elillan a remény, hogy bekövetkezik a visszaalvás, ezért kimegyünk a konyhába játszani, reggelizni. Jack úri módon nyolc után kel, rögtön az empanada kerül szóba, és valamelyikünk el is megy a Morénohoz, megnézni, éppen aznap mi a felhozatal. Választék: kolbászos-krumplis (rossz), csirkés-zöldséges (jó), darált húsos-babos (hm?), sajtos-zöldséges (jó), pénteken általában halas, vagy kagylós-halas. Néha a halnak mocsár íze van.

Ha esik, akkor otthon maradunk és többször megjegyezzük, fckn mosquitos. Esőben nem lehet mosni. Ha süt a Nap, akkor elsősorban mosunk. A Karib-tengernél nem lehet eleget mosni. Tengerpart, sós víz, homok, izzadság, kaja foltok, minden. Valahogy az ember mindig nagyon koszos lesz. A mosás egyébként is központi téma. Ha napokig esik, mindenki sír, hogy nem tud mosni. Ha kisüt a nap, akkor mindenki mosni kezd. Mint pincebogarak, rohan mindenki a Napra szárítkozni. Teljesen jogos, van, hogy napokig nyirkos a hajam. Mert esőben nem lehet hajat mosni sem.

Ha nem esik, és nem maradunk otthon, akkor három helyre lehet menni. A tengerpartra, a faluba, vagy valakit meglátogatni. Nincsenek parkok, nincsenek játszóterek, nincs babaúszás, nincs Dévény-torna. A kérdésre, hova mentek, nagyjából mindig ugyanaz a válasz: megyünk a tengerpartra. Egy betonozott út van, a főút, ezen száguld a busz-és autóforgalom. Járda nincs. Tehát ennek mentén lehet tolni a babakocsit, ami nem a legnagyobb élvezet és nem is a legnagyobb biztonság, a latinok ész nélkül vezetnek. A dzsungel belsejébe kövekkel feltöltött utak vezetnek, ezen nem nagy szórakozás tolni a babakocsit, meg hát a gyermeket nem is a dzsungelbe viszem sétálni. Babakocsit lehet tolni tengerparton, eső után a vizes, kemény homokon. Ezzel felzavarjuk a homokban megbújó sandflyokat (lepkeszúnyogokat), amik marha mód csípnek, de több anya is nagyobb kínokat élt már át a gyermeke érdekében.

A hordozóval kicsit mobilabb az ember, de ezzel is, csak három helyre lehet menni, tengerpartra, faluba, vagy valakit meglátogatni. (Ha a gyerek tűri a konstans harminc fokos hőségben a hordozó melegségét.) A harmadik változat a bicikli-hordozó kombó, mely jellemzően akkor jön be a képbe, ha ötszáz méternél távolabb megyünk valahová, tehát a faluba, vagy valakit meglátogatni.

A faluba általában szombaton megyünk be, a MegaSuperben óriási kedvezménnyel lehet rossz minőségű zöldségekhez hozzájutni (egyébként a zöldségek mindig rossz minőségűek). Szombaton van termelői piac is, itt gyűlik össze a környék vegán lakossága. Hatalmas ananászok és papayák, kakaó és kávé, kézműves csokoládé, kecskesajt – ez vár minket a piacon, ezen kívül ékszerkészítők, valamint a Dzsungel Istennője névre keresztel középkorú hölgy, aki különböző ízesítésű savanyú káposztát árul az egyik sarokban. Az ismerősökkel elégedetten megdicsérjük egymás gyermekét, egyébként az utódok szépségének kifejezetten jót tesz a nemzetiségek keveredése, így nem különösebben szép embereknek is lehet igen szép gyerekük. A szombati nagybevásárlás után kész művészet hazatekerni, rajtam a gyermek, a hátizsák, megpakolva krumplival, csirkével, gyümölcsökkel. A bicaj kosara szintén tele. Ilyenkor az az érzésem, hogy ez a karibi anyaság felér egy gladiátor tréninggel a Tabán oldalában.

Egyébként is úgy tűnik, hogy a gyereknevelés a nő luxusa, ezáltal a nő kötelessége. Ha megszülte, viselje is gondját! Valójában úgy tűnik, hogy Puerto Viejo-ban minden gyermekes nő egyedülálló. A családok csak sátoros ünnepeken mozognak együtt. Ha mégis egy komplett családot látsz együtt a tengerparton, akkor ők feltehetően turisták. Sajnos a nagy népkeveredés miatt a családok hamar szétmennek. A kulturális különbségeket mégsem olyan könnyű legyőzni, nehéz megegyezni abban, ki hol szeretne élni, no meg aztán Puerto Viejo-ban sem könnyű az élet. Ha a család mégis együtt van, akkor a nő van a gyerekekkel, a férfi meg otthon pengeti a lantot, vagy valami más hasznos tevékenységet folytat. Például nézi a fákat, ahogy nőnek.

Nagy könnyebbség, hogy az öltözködéssel egyáltalán nem kell törődni. Se a gyermek ruházatával, sem a sajátoméval. Mindig egyféle időre kell készülni, – dögmelegre – így maximum csak az okoz fejfájást, hogyan véded meg a gyermeket a napfénytől. Leghatásosabb karibi variációk: cink-oxidot tartalmazó popsikrém, fehér hosszúujjú, erős rágondolás, hogy a Nap jót tesz, és persze, az árnyékban közlekedés. Az erős rágondolás egyébként sok mindenre jó! Megvéd attól, hogy ne ázzál meg, hogy ne sötétben érjél haza, hogy a csótány ne másszon át rajtad éjjel, valamint, hogy ne a falon kúszó minigilisztára (kisféregre) döntsd a hátadat, amikor éjjel felkelsz szoptatni a kisbébidet.

A karibi anyaság monoton. Azt érzem, hogy ugyanaz a nap történik minden egyes nap. Mintha egy álom ismétlődne, melyből nem tudok felébredni. Mintha addig kellene újra-és újra élnem ugyanazt a napot, míg rá nem jövök valamire. Amíg rá nem jövök arra, hogyan kell felébredni az élet álmából. Valójában persze, mindannyian ebben szenvedünk, csak itt nyilvánvalóbb.

A karibi anyaság tele van romantikával és imádsággal. Romantikával, mert érintetlen környezetben töltheted a napjaidat, ott vagy a tengerparton, éppen úgy, ahogy Kolombusz Kristóf hagyta, ahol egy lélek se jár, ahol egy lélek se lát. Csak ketten vagytok, te és a gyermek. Tiétek a homokos part, amerre a szem ellát. Zúg a dzsungel a hátad mögött, hullámzik a tenger előtted, Az öböl mögött a háttérben a Talamancai-hegység húzódik. A tengerparton kis medencéket képeznek a korallok, ahol még dagály idején is nyugodt a víz és apálykor is telített a medence. A parttól nem messze pálmafa ad árnyékot egész nap. Ide bármikor jöhettek, itt bármikor boldogok vagytok.

Tele van imádsággal, hiszen a pálmafákon kókuszdiók lógnak, melyek bármikor leeshetnek. A levelek alatt kígyók és skorpiók lapulhatnak. Éjjel az ágy felett a gekkó csótányt csócsál, a kitin élesen roppan. A fürdőben patkány les meg. A főúton őrültek hajtanak. A mobilhálózat néha kihagy. Van, hogy órákra elmegy az áram. A gázpalackról nem is beszélek. Már nem magamért aggódok. Az élet itt kitettebb. A városban megvédenek a hivatalos ügyek, a politika, a határidők. Kevesebbet gondolkodsz. Bebugyolálnak, hogy ne érezd az élet kitettségét. Itt a napok hosszabbak, a 24 óra lassan telik. Több idő van gondolkodni. Talán ez a legfontosabb különbség. Ez az éles életérzés, mely néha-néha átcsap a monotónia-kialvatlanság útvesztőjén, áramütésként felébreszt, magamhoz térít; de jó, hogy élünk. Ez az érzés ott lebeg a sok veszély ellenpólusaként. Minden egyes nap az élet ünnepe. Az éjszaka leple alatt ezt zizegi az ezer és ezer tücsök és béka, ezt csettintgeti a gekkó a sarokban, ezt lélegzik a fák és a liánok; de jó, hogy élünk, de jó, hogy élünk.