Tizenhat nap pokol – 2. rész

A kínai étteremben szabadulásom miatt érzett öröm és bizakodás korai. Azzal, hogy kikerülök a kórházból, csak komplikálódik az életünk. Genevine napirendje nem áll meg. A három óránkénti táplálás szent. Azonban a két szoptatás közötti időt nem tudom egy viszonylag kényelmes ágyon eltölteni, hanem valahol a kórház területén, vagy akörül csövezve kell ellegyek. Lázasan. Kis motyómmal vánszorgok folyosóról folyosóra. Az éjszakát az osztályon tölthetjük, vannak fotelek, este tíztől reggel hatig ott alhatnak az anyukák. Ez vár rám is.

Tíz órakor bemotyózunk, gondosan felöltözve, de a tréningnadrág, térdzokni, kapucnispulóver, vastag takaró sem segít abban, hogy a hideg elől elmeneküljek. Úgy érzem lefagy a fejem. Anyuka társaim jókedvű, csacsogó asszonyok. Mindenre kíváncsiak, minden érdekli őket. Genevine és én nagyon egzotikusak vagyunk számukra. Magyarország az mi? Európában egy ország, te! Ezt honnan tudod? Eh, hát jártam középiskolába, csak aztán terhes lettem az ikrekkel, és… A karibi lány nem fejezi be. Később tudom meg, hogy az ikrei korán születtek, és meghaltak. Most is a kislánya a 29. hétre született. Már egy hónapja itt vannak. Jól vannak. Egy nap hazamennek. A lány még nincs húsz éves, idétlen jókedv uralkodik rajta. Van egy még fiatalabb sorstársa, akivel elválaszthatatlanok. Korán edzi őket az élet. Feltűnő jókedvük megtévesztő. Ezt csak az intenzív osztály éjszakai sötétjében tudom meg, ahol halkan, szinte alig hallhatóan, a gépek csipogása mellett a takarók alatt, ahol senki se látja, a lányok, asszonyok elkezdenek halkan sírni.

Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy kell egy lakás Limonban, nem tartható a cigányélet a kórház folyosóin, valahol fürödni is kell. Nagynéném csodával határos módon szerez egy lakást, mely tíz perc buszozásra van a kórháztól. A lakást Jack csak dungeonnak, várbörtönnek hívja, valószínű, a rácsok miatt. A környék hamisítatlan karibi hangulatot áraszt. Színes kisházak a hegyoldalban. Az útról látni a Karib-tengert. Trópusi virágok. Papagájok. Ha más lenne a helyzet, valószínű boldogok lennénk itt. De mindez lényegtelen. Az új napirend szerint szoptatás után rohanok a lakásba, zuhanyzás, evés, vagy alvás céljából. Amint vízszintesbe ér a testem, rögtön felmegy a lázam. Mindegy, rohanni kell. Nem késhetek le egy etetési időpontot sem.

Első este leszakad az ég. Sötét van, hat óra harminc. Lázasan ébredek a rövid pihenőmből.  Hétre a kórházban kell legyek! Taxit hiába hívok, az eső miatt nem működnek a telefonvonalak. A buszmegállót még nem tudom hol van, sem a menetrendet. Mindegy, már csak negyed órám van leérni. Állok az eresz alatt, reménykedek, hogy feltűnik egy taxi az ömlő esőben, de kihaltak az utcák. Esernyőm nincs. Kénytelen vagyok kilépni a szakadó esőbe, gyalog megindulni a kórház felé, hogy bízva Istenben, valami csak lesz. Ekkor, mint egy megváltás, feltűnik a busznak a fénye. Elé ugrok, a sofőr nyitja az ajtót, a kórházba, kiáltom neki, mintha taxi lenne. Nagy hasamra nézve azt hiszi, szüléshez asszisztál. Csurom vizesen érkezem a kórházba. Az anyukák csóválják a fejüket, jaj, megáztam, hát ez nem lesz jó abban a hidegben. Igazuk van. Lázálmos éjszaka következik. Elhatározom, hogy éjjel egyig kihúzom a folyosón, csak utána cuccolok be a hidegbe, addig talán megszárad a hajam, ruhám. A kórház különböző folyosóin vacogok. A szülészeten megy a légkondi, ellenben a főlépcsőház jó meleg, sós trópusi levegővel átitatott. Csak néha a műtőből csap ki a jéghideg áramlat, mely fertőtlenítő szagot hoz magával. Az éjszakás ápolók furcsán néznek; egy fehér lány miért hever a kihalt kórházi folyosón?

Így bekkelem ki az első lázrohamot, aztán végül úgy döntök nincs más hátra, le kell menni a sürgősségire. Miközben lefele vánszorgok, azzal bíztatom magam, hogy mielőtt minden jelentősen javulna, minden lényegesen rosszabb lesz. A sürgősségin megállapítják, hogy nincs lázam. Az orvosnő nem érti, hogy mit keresek itt, ha tegnap engedtek ki a kórházból, akkor jól kellene legyek. Azért elküld vérvételre, de engem ez már nem érdekel, inkább visszamegyek aludni a laktancia előtti folyosóra.

A laktancia (szoptatási tanácsadás) előtti folyosót Jack találta. Ide vonult vissza, mikor nem lehetett mellettem a kórteremben. Itt támadta meg a két fiatal lányka-anyuka: egyszeriben körbevették, és látványosan fejni kezdték előtte a tejüket. Szegény fiú vörös fejjel ült, mikor rájuk leltem. A lányok hangosan nevettek. A laktancia előtti folyosó eldugott kis zug, kényelmes bőrülésekkel, az ablak nyitva, árad be a párás, karibi, tengeri levegő. Hiába megy a légkondi, itt legalább nem fagy meg az ember. Más anyukákat mindig elkergettek innen, de engem valahogy megtűrtek. Volt néhány eset, mikor a bőröm színe miatt kivételeztek velem. Ez volt az egyik. Tehát leheveredek, van jó másfél órám az alvásra. Azt álmodom, hogy tengervízben úszom. Süllyedek. Nagyra tátom a szám és torkomba áramlik a sós tengeri víz. Ekkor veszek egy nagy levegőt, tüdőm rögtön megtelik vízzel. Nem várom meg a fuldoklás halálközeli élményét, azonnal tágra nyitom a szemem. Egy óra húsz van. Húsz perce Genevine-nél kellene legyek! Rohanok. Pedig már majdnem! – mondja a nővér. Ez azt jelenti, hogy már majdnem megetették tápszerrel. Az angyalka édesen alszik. A tápszert ősellenségnek hiszem, azt képzelem elrontja a baba gyomrát örökre.  Kénytelen vagyok az éjszaka többi részét a jégveremben tölteni. Reggel rohanok a dungeonba.

Két hétvégi nap következik, a lakás és a kórház közötti ingázással. Egyik nap otthon hagyom a fájdalomcsillapítót, és sírva keresek egy gyógyszertárat. Egy fehér nő megsajnál, felajánlja, hogy elvisz kocsival, kérdi, miért kell a gyógyszertár, mondom neki, hogy fájdalomcsillapító miatt, ekkor kicsit furcsán néz, mintha drogfüggő lennék, elkezdem magyarázni neki a helyzetem, de nincs erre időm, megindulok inkább az ellenséges szülészetre, kikönyörögni tőlük egy kis gyógyszert.

Este Jack—kel és anyósékkal a Pizza Hutba eszünk. Jack apja neki van keseredve, míg én lelkesen mesélek Genevine-ről, ő a fal felé fordulva sír. Mikor a férfiak eltűnnek az asztaltól, Jack anyja arra kér, hogy mutassam meg neki a vágásomat. Ekkor tűnik fel, hogy kis genny buggyant ki két öltés között. Esküszöm eddig ez száraz volt! – mentegetőzöm. Most is lázam van. Nincs időm megenni a pizzát, szaladok Genevine-hez. Onnan aztán vissza a dungeonba. Ekkor látom, hogy valami sötétvörös szövetféle türemkedik ki a hasamból. Megijedek, hogy a belem az. Rögtön megyünk a sürgősségire. Ekkor már járni is alig birok, alig merek, mert azt hiszem, hogy bármelyik lépésre, kifordulnak a belső szerveim. A betegfelvételen az ápolónő unottan kérdezi mi bajom. Egy hete volt a császármetszésem, és most szétjött a varrat. Jó mutassam, mondja, Felhúzom a pólót, letolom a nadrágot. A papírdarab, amivel a szövetfélét letakartam beleragadt a sebbe. Ne nyúljak hozzá, mondja a nővér, majd ő leveszi. Hagyom hát. Abban a pillanatban, ahogy hozzá ér, a sebből sugárban ömleni kezd a meleg gennyes vér. Az ápolónő sikítva hátraugrik. Én csak kétségbeesve ismételgetem, oh my god, oh my god. Meg vagyok győződve, hogy belső vérzésem van. Az orvos megnyugtat, hogy mindez teljesen normális, csak szedjem tovább az antibiotikumot, tisztítsam a sebet szappannal, rendbe fogok jönni.

Ezt a kis epizódot feldolgozni sincs időm, hiszen eltelt megint a pár óra, mennem kellene fél óra múlva Genevinet szoptatni. De talpig véres vagyok. Nem mehetek így az intenzív osztályra, ezért Jackkel a kórház parkolójában fejjük a tejet, melyet Genevinnek adhatnak majd az éj folyamán. A dengeonban alszom reggelig.

Másnap reggel varratszedésre kell megjelenjek a szülészeten. Két nőgyógyász és egy általános orvos érdeklődve nézegetik a vágásomat. Milyen érdekes, úgy néz ki, mintha el lenne fertőződve, de nem bűzlik – csicsergi mosolyogva az egyik. Elengednek. Még nem veszik ki a varratot, várjunk még vele, szedjem a gyógyszereket és mossam alaposan szappannal. Délután a folyosón a wc-re várok, mikor odajön hozzám egy nő, hogy hát képzeljem el, a testvére megint visszakerült a szülészetre, elfertőződött a császármetszés helye. Szórul-szóra elmondja mi történt a nővérével, ugyanaz, mint velem. A vezető nőgyógyász irodája előtt állunk. Az ajtó nyitva, bekopogok. Ott áll Kimberly, elmondom neki mi történt. Feküdjek fel az ágyra. Ah, ne is mutassam, el van fertőződve, beutal rögtön a szülészetre.

Elkülönített szobát kapok, hiszen súlyosan fertőzőnek titulálnak. A nővérek annyira rá vannak parázva a sebemre, hogy ijedtükben ki sem tisztítják, sőt, kérik, hogy az ágyamat se hagyjam el.  Azt persze nem tűnik fel nekik, hogy ugyanúgy járok Genevine-hez, mint korábban. A szomszédos ágyon fekszik a sortársam, akit hamarosan visznek a műtőbe. Később az egyik nővér betelepül a szobámba és lemondja, hogy hát annak a nőnek a sorsa válságos, kérdéses, hogy túléli-e.

Tízórakor jön a műszakváltás. Ez a csapat nem engedi már el Genevine-hez. Hozzájuk tartozik egy ápoló, aki iránti ellenszenvem még a vesekövem idejére nyúlik. A fiatal férfi gyógyszerszagot áraszt, nőiesen kövér, és egy hatalmas fa kereszt lóg a nyakából. Elállja az utamat. Süt belőle a káröröm. De meg kell szoptatnom a lányomat, magyarázom neki. Az osztályon erre fel vannak erre készülve, majd adnak neki tápszert, vonogatja a vállát. Nem hiszem el a szerencsétlenségemet. Elkezdem átkozni az egész bagázst, olyan hangosan, hogy az összes beteg hallja. Mikor feltűnik a kis orvoslányka, aki idő előtt kitett az osztályról, nekiesek, hogy ő tehet mindenről. Mi a neve, beosztása? – kérdezem szigorúan. Ez az a pillanat, mikor végül elő jön belőlem a jogász. Lehiggadok, majd komoly arccal elkezdem nekik magyarázni, hogy orvosi műhibákra szakosodott jogász vagyok, mindenki kezdje el megadni a nevét és a pontos titulusát. Kérem azonnal a dokumentációmat, szeretném áttekinteni. Közben fejem a tejet Genevine-nek. Így telik az éjszaka. Nem mehetek be hozzá, de jön egy nővér, és viszi neki a tejet. Másnap reggel a nőgyógyász vállvonogatva közli, persze, menjek a lányomhoz nyugodtan. Este ugyanaz a cirkusz. A tízórás műszak nem enged a gyerek intenzívre. Ugyanaz az ápoló, megint elállja az utamat. Hiába érvelek, nem enged ki a szobából. Másnap a nőgyógyász ráírja a kartonomra, hogy látogathatom a lányomat. Ez idő alatt Genevine visszakerült az intenzívre, lehült éjjel a teste, vissza kellett tenni az inkubátorba. A játékmackó orvos közli, nincs semmi baja, csak hiányzik neki az anyja szeretete. Ezt történt. Megfogadom magamban, hogy este megölöm a dagadék ápolót.

Az elfertőződés miatt hat óránként három különböző antibiotikumot kell kapjak. A gyógyszerelés időpontja van, hogy egybeesik a szoptatások időpontjával. Vannak műszakok, akik rugalmasan kezelik ezt, vannak, akik direkt keresztbe tesznek és ráírják a papírjaimra, hogy visszautasítottam a kezelést. Most már az is a feladatom, hogy figyeljek, hogy ezek a beadják a gyógyszereket, az infúzióért vernem kell a nővérpultot. A helyzetet a kölcsönös utálat jellemzi. Vannak műszakok, ahol sorsolnak, melyik ápoló lásson el, mert egyébként egyiknek se akarózna.

Mindez csak mellék zönge, mert a lényeg az, hogy Genevine szépen épül. Az együtt töltött idő egyre hosszabbra nyúlik. A látogatási idő végén, mikor visszatenném a fekhelyére, rendre felébred és sírni kezd. Nincs szívem otthagyni, pedig már csak én vagyok odabent. A nővérek sokszor hagyják, hogy maradjak. Látják, hogy igyekszek elbújni. Máskor éneklek neki, mesélek, Hamvas Béla Scientia Sacráját olvasom neki. Nem könnyű olvasmány. A régiek már tudják, hogy mindez magyarul zajlik. Okítják az új anyukákat. Magyar. Nem gringa. Magyarország, Európában van. Ah, Nóra, te és a kislányod… – mondja sóhajtva az egyik. Rendre kis ajándékokkal lepnek meg minket. Kis sapkák, kötött zoknicskák, raszta színekben pompázó babaruhák. Furcsa a lányok, asszonyok nagyvonalúsága.

Engem hat nap után engednek ki. Vasárnap van. Jobban érzem magam. Megkönnyebbülve. De közben tetves lettem és meg is fáztam. Szóval van mitől szenvedni megint. Idegállapotomat jelzi, hogy mindenen sírok. Az esőn, a napsütésen. Hogy túléljük. Hogy egynap hazamegyünk. A buszsofőrön, ahogy mondom, megyek a lányomhoz a kórházba. Azon, hogy a taxis megismer. Azon, hogy a taxis megismeri Jacket. Érzem, hogy közeleg a vége. Türelmetlen vagyok. Sírok azon a képen, hogy hárman, együtt, egyszer csak megérkezünk haza. Toporog az idő. Két nap. Nem moccannak a percek. Mégis eljön a tizenhatodik nap, és akkor azon a bizonyos tizenhatodik napon, miközben szoptatom Genevine-t a nővérke mellém ül, és azt mondja, ya tienes la salida.  Mehettek haza.

Így kezdődött a mi életünk.

20180105_044550

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s