A műtét után ahogy ébredezni kezdek az első gondolatom az, hogy oda a kötődő nevelés. Kislányomtól elválasztva töltöttem az éjszakát. Hiába türelmetlenkedek, nem engednek felkelni. Délután egykor elmászatnak zuhanyozni. Egészen addig azt gondolom, hogy a császármetszés egy kisműtét, amolyan ambuláns valami. Ekkor szembesülök azzal a ténnyel, hogy valójában felvágták a hasamat; húst, hájat, egykor létező izmok hűlt helyét. Fáj minden mozdulat. A nővér szenvedésem látva csak annyit mond, minél előbb talpra állsz, annál hamarabb láthatod a lányod. Értem. Az infúziós állványba kapaszkodva elkezdem magam vonszolni a kórteremben. Mezítláb vagyok, a papucsom a vajúdás és a műtét között feloldódott a fájdalomban. Ez még mindig a műtéti megfigyelő. Nincs ágy a szülészeten. Délután három van, mire felvisznek. S ekkor jön csak el az a fejedelmi pillanat, hogy tizennégy órával a szülés után, végre találkozhatok a kislányommal.

Neonatológiának hívják, de gyakorlatilag koraszülött-gyermek intenzív osztály. Fehér köpenyt adnak, kezemet fertőtleníteni kell. Nem mutatják meg a babámat, de rögtön odavezet a szívem. Inkubátorban fekszik, mindenféle infúzió lóg belőle. Kis fejecskéje oxigénburában. Gyomrából szonda vezet ki. Állandó vérnyomás, pulzus és hőmérséklet ellenőrzés. Légzése furcsa, pihegő. Tüdeje beesve. Kis teste pelenkában elterülve. Mindezt mégsem veszem észre. Csak azt látom, hogy micsoda gyönyörűség. Csak dús fekete hajacskáját látom, hosszú szempilláit, tökéletes kis babatestét. No meg azt, hogy arcvonásaiban tiszta apja. Rögtön mellettem terem a doktornő, és lassan, szótagolva spanyolul elkezdni mondani: hogy az én kisbabámat szörnyű sokk érte szülés közben, magzatszurkot nyelt, azért nem tudott lélegezni. Azért mert lázam volt, fertőzést kapott. Az oxigénhiány miatt nem tudni, lesz-e fejlődési rendellenessége. Most mindenféle teszteket csinálnak, de antibiotikumot kell kapnia, és a helyzete kényes. Delicado. Ezt mondja De már jobban van? Jobban, de akkor is delicado. Értem minden szavát, de mégsem ér el a tudatomig. Számomra csak egy dolog fontos; a babám jobban van és meg fog gyógyulni. Ezt az utóbbit ugyan senki nem mondta, ígérte nekem, de más verzió eszembe sem jut.

Ahogy írom ezeket a sorokat, csak most fog csak el a tériszony, hogy mi hárman milyen vékony cérnaszálon sétáltunk. Ezt követően még 16 napot voltunk kórházban. Ennek az időszaknak minden egyes momentuma fontos. Fontos, mert túléltük. Éppen ezért mert túléltük a tizenhat nap minden perce, másodperce szinte kihagyhatatlan, a pokol ellenére valóságos csoda. Az élet-halál játszmában maga az élet. Minden egyes túlélt perc nettó győzelemnek számít, győzelemnek a rémálom felett.

A neonatológián szigorú rend uralkodik. A babákat csak az anyák látogathatják, az apák nem, mert sokszor az apa és a férj nem egyazon személyek, ezért a kórházi nyugalom megőrzése végett csak az mehet be, aki biztos: az anya. Nem szabad, hogy a körülmények megtévesszék az embert. Hiába a modern intenzív osztály, ez még latin ország! Tehát, ha az ember kész elfogadni az illogikus csavart, akkor az abból eredő szabályok már logikus következtetésnek tűnnek.

A szülést követő második nap tisztulnak ki fejemből a gyógyszerek, ekkor üt agyon a tudat, mi történt velünk. Fekszem a kórteremben, és látom, ahogy zöld műtősruhába csavarva sorra hozzák a megcsászározott anyukákat, és pár perc múlva melléjük tolják a kisbabáikat. Csak én fekszem egyedül, magányosan, hozzám nem jön a babám. Az osztályon minden anyuka együtt alszik a babájával, míg én még csak meg sem ölelhettem őt. Borzalmas fájdalom önt el, hogy elvették tőlem a terhesség örömét, a szülés örömét, a kisbabával tölthető első percek örömét. Dühömben keservesen sírok, rugdosom a falat és azokban a percekben, amikor nincs látogatási idő úgy érzem beleőrülök ebbe az egészbe. A családom és a barátaim mind azzal bátorítanak, hogy most ne azzal foglalkozzak mit történt, hanem menjek előre. Bérczes Rita gyerekkori barátnőm, gyerekorvos telefonon elmagyarázza, hogy mi is történt velünk és leírja a következő pár nap orvosi folyamatait. Nagyon hálás vagyok neki, mert amit adott, fogódzó volt a sötét folyosón, ami végül kivezetett a fényre, mert minden pont úgy történt, ahogyan ő megmondta.

Genevine-nek nem mutathatom, mennyire el vagyok keseredve. Neki most egy erős anyára van szüksége, aki meghozza a kedvét az élethez. Megállás nélkül beszélek hozzá. Ez nem az igazi élet. Az igazi élet odakint van, ahol süt a nap és esik az eső. Hallani a tenger hangját, a madarak énekét és a majmok üvöltését. Ahol szerető család várja. Anyukája, apukája, nagyszülei. Mindenki őt várja és mindenki nagyon szereti. Áll már a kiságya, várják a játékai. Csak jöjjön haza. Együtt hallgatjuk az ismerős zenéket, amiket a terhesség alatt is hallgattunk, köztük azt a Crosby, Stills, Nash and Young számot, amiből a neve származik, Guinnevere, egyszerűsítve, angolosan, Genevine.  Mikor meghallja kis dalocskáját, arckifejezése megváltozik, felismerés jelenik meg az arcán. Ez az első érzelem, amit mutat, mintha elkezdene emlékezni, hogy nem csak rossz van ebben a világban.

Második nap, az egyik látogatási idő alkalmával az egyik nővér rám szól, hogy cseréltem-e már pelenkát. Teljesen meglepődök a kérdéstől. Ezek megengedik, hogy pelenkázzam a babámat! Majd kiugrok a bőrömből. Pedig inkubátorban pelenkázni frissen vágott hassal élmény. Főleg, ha azt se tudom, melyik a pelenka eleje, háta. Nyitva van az inkubátor, sípol megállás nélkül, Genevine is keservesen sír, azt már tudja, hogy a pelenkázás gáz, én meg bénázom, mert fogalmam sincs, mit csináljak. A nővér sehol, végül az egyik indián anyukának ragadom meg a karját, mutassa meg gyorsan, hogy akkor most ezt hogyan kell.

Ezen az éjjel veszem észre, hogy nem vagyok egyedül a fájdalmammal. A tíz órás látogatásra várok, de műszakváltás van, és csöngetésre sem nyitják ki az intenzív osztály ajtaját. Ekkor veszem észre, hogy rajtam kívül még egy csomó anyuka áll az ajtó előtt, ők is arra várnak, hogy láthassák beteg babájukat. Ahogy rájuk nézek kisírt szemekkel, rögtön rákezdik. Jaj, hát az én kislányom egy tünemény. Egy gyönyörűség. Tiszta apja. Nem is ismernek, de tudnak mindent. Láttak minket a folyosón, összerakták a képet. Ne aggódjak, az ő fia például holtan született, aztán most már mindjárt mennek haza. Rendben lesz minden. Csak vegyek fel zoknit, meg pulóvert, mert bent hideg van. Van már tejem? Nincsen. Nincsen? Húzzák a szájukat. De a császár után lassabban jön! – védekezem.

Harmadnap a fordulat. Fél hétkor a szülészeten azzal keltenek, hogy menjek megfürdeti a lányomat. Ezt eddig senki sem mondta. Rohanok. A kedves nővér már neki is kezdett, na de most megmutatja, aztán már egyedül kell csináljam. Genevine kis luxuslány, az inkubátorban fürdik. Vizes-szappanos ronggyal kell lemosni, aztán megtörölni, majd kicserélni alatta a vizes lepedőt. A kislány sír. Mit sír! Üvölt. Mintha a hangjával meg tudná változtatni a lehetetlent. Mikor a lepedő cserére kerül a sor, a nővér kikapja az inkubátorból a zokogó csecsemőt, és a karomba adja. Ilyen hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül veszem életemben először karomba a kisbabámat. Genevine rögtön elhallgat. Szeme lehunyva. De megnyugszik. Tudja, hogy én vagyok. Nem akarom elengedni. Kezdetben ezek a reggeli fürdések, titkos bújások lesznek a fogódzóink. A tíz órás orvosi viziten aztán jön a játékmackó kinézetű gyerekorvos, aki vidáman közli, hogy ha minden jól megy másnap kezdődhet a táplálás. Kezdetben szondán keresztül, aztán ha ez rendben van, megpróbáljuk a szoptatást. De a tej még nem jött meg, magyarázom a nővérnek. Nincs tejed? – kérdezi szinte felháborodva. Kezdeném magyarázni a császárt, de félbeszakít, és rám mutat. Akkor az ott mi? Lenézek, és valóban, apró nedvességfolt éktelenkedik a mellemnél. Rohanok az anyukatársakhoz, együtt örömködünk, nahát, megjött a tejem!

Másnap a „megpróbáljuk a szoptatást” igazi fizikai kihívásnak bizonyul, egy háttámla nélküli széken, egyenes háttal tartani egy három kilós újszülöttet, frissen felvágott hassal a poklok pokla. Genevine pedig venné a lapot, de hát az anyja bénázik. Arca megtelik élettel, és ekkor, először életében tágra nyitja a szemét. Ebben a pillanatban mindenkiben megáll a lélegzet; bennem, az ápolónőben, a szomszéd inkubátor mellett ácsorgó anyukában. Micsoda kék szemek! Mint a haragos tenger kékje. Mind a hárman szinte felsikítunk. Ez volt a fordulat Genevine állapotában. Később úgy éreztem, ez volt az a pont, mikor a lélek visszatért belé. Ettől a szemvillantástól aztán kissé kifárad, és elkeseredett sírásra húzza száját. A nővérnek elmegy a türelme, jó, akkor most nem sikerült a szoptatás, a gyereknek azonnal enni kell, megy a tej az injekciós tubuson keresztül. Genevine visszakerül az inkubátorba, hitetlenkedve néz maga elé, mintha felidézné a szopással járó élményt, jönne vissza, próbálni újra. Erre még két és fél órát várnia kell. De akkor már a nővérnek nincs ideje ránk, ketten maradunk, hogy aztán együttes erővel jöjjünk rá a szoptatás rejtelmeire. Megy is már minden, sok fizikai küzdelemmel.

Így alakul ki, negyednapra a megszokott napirend. A nappalok és az éjszakák váltakozása jelentőségét veszti. Három órás egységeben telnek a napok. Reggel fél hétkor fürdetés, majd szoptatás. Orvosi vizit kezdete. Vissza a szülészetre, reggeli, zuhanyzás. Tíz órakor szoptatás, konzultáció a baba orvosával. A szülészeten orvosi vizit, gyógyszerelés. Egykor szoptatás. Szülészeten ebéd, Jack érkezik, műszakváltás, vérnyomásmérés, gyógyszerelés. Négykor szoptatás. Szülészeten látogatási idő, jönnek anyukámék. Hétkor a baba mérlegelése, szoptatás. Kint vacsora, tízkor műszakváltás, vérnyomásmérés, gyógyszerelés. Tízkor szoptatás. A tízórás szoptatás után a nővérek felverik az alvó csecsemőket és megmérik a vérnyomásukat. Egykor szoptatás. Négykor szoptatás. Fél hétkor már fürdetés. Észvesztő napirend, minden időm ki van számolva. A maximum idő, amit egyhuzamban alszom, az másfél óra, szerencsés esetben. De ezt a másfél órát a nap minden szakaszában megzavarják, infúziót kötnek be, orvosi vizit ver föl. Altatni sosem kell. Csak becsukom a szemem, és vadul álmodni kezdek. Hosszabb keltegetésre sem tudok felébredni és nem ismerem fel az arcokat, akik az ágyam mellett állnak. De szoptatási időt sosem alszok át, pedig nehéz kikelni az ágyból, ver a láz, mindenhol hideg van, főleg a neonatológián. De Genevine inkubátora 36 fokot mutat, oda bújok be mellé, egymást fűtjük.

A műtét óta nem hagyott alább a lázam. A nővéreket és az orvosokat ez nem érdekli, csak többszörös követelésemre mérik a lázamat, és egy nagy darab fekete nővér kiröhög, amikor harminckilenc fokos lázamra hivatkozással orvost kérek az éjszaka közepén. Az, hogy csak két napja van, hogy császárral műtöttek, mindenki számára jelentőségét veszti. Pedig a fájdalom jelen van, minden mozdulat fáj. Fáj állni az inkubátor mellett, egyik kézzel támaszkodok, másik kezemmel simogatom kisbabám kezét, lábát. De minden panaszomra az a válasz, ne aggódjak, mindez tökéletesen normális.

A szoptatás következtében Genevine állapota jelentősen javul. Persze szó sincs még kiengedésről, de egyik pillanatról a másikra a kiteszik az inkubátorból, a pórnép közé a hidegbe. Kincstári, pecsétes kórházi hacukát adnak rá, mi meg rohangálhatunk meleg holmik után, nem készültünk norvég időjárásra, de úgy látszik a kórházban nem a valós viszonyokra, harminc fokra és páratartalomra készítik a gyerekeket, hanem Norvégiára.

Ennek a kaotikus idillnek akkor lesz vége, mikor egy anipatikus. fiatal latin orvoslányka eldönti, hogy elbocsátanak az intézetből. A protokoll 72 órát ír elő, de az ilyen fehér nőknek, akik sehogy se tudnak a császárból pikk-pakk felépülni, adtak még egy napot. Egyik pillanatról a másikra az utcán találom magam. Jackkel a kórház melletti kínai étterembe megyünk megünnepelni a látszatgyőzelmet. Jack örvendezik, de jó, hogy én már kint vagyok, lassan vége a rémálomnak, mondja.