Szüléstörténet

Ez a történet azóta is kísért. Esténként, elalvás előtt újra és újra leperegnek előttem a szülésem eseményei. Most leírom ide, hátha ezzel elmúlik a rémálom.

Október huszadika, péntek van. Parázslóan süt a nap. 41 hetes és egy napos terhes vagyok. Még lemegyek a tengerpartra, de már nem megyek be a vízbe. A deles busszal megyünk be Limonba, a kórházba. Azt mondta a nőgyógyász, hogy nincs ezen mit halogatni. Meg vagyok fázva, érvelek. A gyerek akkor se maradhat bent, válaszolja. Én halogatnám, de aggódok is. Két nagy hátizsák, mintha hetekre készülnénk; egy a babának, egy nekem. Jókedvűek vagyunk, még elmegyünk a Subwaybe, eszünk egy fagyit a Popsban, Jack a belvárosból gyalog menne a kórházba, én siettetem, hogy menjünk inkább taxival. A sürgősségi nőgyógyászaton még vitatkozok, hogy én még hazamennék, becs szó, visszajövök hétfőn, de szavaim süket fülekre lelnek. A betegfelvételre irányítanak, megkapom a rózsaszínű kórházi egyenruhát, melyet még ott helyben – a WC-ben! – fel kell húznom, és már ebben a hacukában kell jelentkezzek a nőgyógyászaton. Ott a kispadra ültetnek, várni kell, míg egy ágy felszabadul.

kórház
Ritka látvány ez az üresség, általában tömegek vannak a kórház előtt

A limoni szülészet egy nagyüzem. Ez az egyetlen kórház a Karib-tengernél, közel félmilliónyi lakosú területet szolgál ki egymaga.  A szülészeten a folyosón is ágyak vannak, ahol indián, félvér, fekete, vagy latin nők szoptatják az újszülött babájukat, vagy éppen nagy hassal várnak arra, hogy a vajúdó helyiségek egyike felszabaduljon. Végignézek a kórtermeken, ezeknek az ablakai nem a tengerre néznek. Sötétedik már, Jack búcsúzik. Elkezdek félni, és olyan érzésem támad, mintha egy mély, sötét verembe ugranék. Jön az ultrahang vizsgálat, kiderül, hogy a magzatnak kevés a vize, hogy megindítják a szülést. Itt már nem merek vitatkozni, olyan gyorsan történnek az események. Egyik pillanatban még nagylegény vagyok, a következőben már azt se tudom, mi történik, egy katéter himbál a lábaim között, mert a nőgyógyász úgy döntött, ballonnal indítja meg a szülést. Hogy ez mit jelent, mivel jár, nem tudom. Az internetről tudom meg, hogy a harmincas évektől alkalmazott eljárás kevésbé ártalmas a babára, azt pedig csak jóval később, hogy az anyára nézve pedig híresen fájdalmas.

Ketten vagyunk egy szobában, egy indián lány fekszik a másik ágyon. Látványos fájdalmai vannak. Közel jön hozzám, szemei könnybe lábadva. Neked is fáj? – kérdi. Én még nem érzek semmit. Visszafekszik az ágyra, nagyokat lélegzik, néha kétségbeesetten rám sandít, mintha tőlem várna segítséget. Csak annyit mondok neki, hogy a szülés csak egy nap az életből, gondoljon erre, hogy a fájdalom nem tart örökké. Hanyatt fekszik, kezében nejlon zacskót szorongat, ez az összes holmija. Ezek a latin nők, indián asszonyok ilyenek. Bejönnek egy nejlonzacskónyi cuccal szülni, megszülnek, aztán másnap hazamennek a deles busszal, kész. A férj – ha van – be se jön, fölösleges trakta, ki marad otthon a gyerekkel? A rendszer ehhez igazodik, pörögnek a nők, pörögnek a gyerekek. Pár óra múlva az indián lányt elviszik a vajúdóba, mezítláb totyog ki a szobából, szorítja magához nejlonzacskóját. Nem sokáig üres az ágy, egy latin nő jön nagy hassal, a testvére kíséri. Én félálomban vagyok, a szobában már sötét van. A kísérő az állapotos nőre borul, fennhangon imádkozik. A tíz órás vizitnél tudom meg, hogy halott gyermeket hord a szíve alatt. Talán hét hónapos, nem emlékszem pontosan. Nem emlékszem, mert nem akarok velük törődni. Undokság, de a fal felé fordulok és megpróbálok nem rájuk gondolni. Egész éjjel ébren vagyok, legalábbis óránként telik az éjszaka. Jönnek a fájások, igyekszem mérni őket, de rendszertelenek, hol négy percenként, hol negyed óránként. Nem értem, nem tudom mi történik velem. Ez már az? Mi ez? Hiába kérdezem a nővéreket, az a válaszuk, mindez normális. Mihez képest? Valamikor az éjszaka hányok egyet. Nem tudok feküdni, négykézláb helyezkedem, és így is alszom a fájásszünetekben. Kettőkör hívom Jacket, meg vagyok győződve róla, hogy én már annyira fájok, hogy szülni fogok. Nagy nehezen megszervezi, hogy bejöjjön a kórházba, fél hétre ér be. Nos, a szülés elmaradt.

Reggel tízkor érzem, hogy felmegy a lázam. Mondom Jacknek, nem hiszi. A nővér hozza a lázmérőt, úgy tűnik igazam van. Jön egy szülész kislány, csóválja a fejét, hogy ezt most miért csinálom. A zsebéből kiránt két lázcsillapítót, majd közli ne takarózzak be, attól megy fel a lázam. Délutánra átkerülök egy másik ágyra, egy kórterembe, ami lassan telik meg állapotos nőkkel. Érzem, hogy megint megy fel a lázam. Kérem, hogy mérjék meg, de senki nem jön. Egy idő után már nem birok felkelni, a láz magával ránt és csak vacogok egy lepedő alatt. Lázálmos alvás után igyekszem összeszedni magam, felkelek, lepedőbe csavarva kivánszorgok a nővérpulthoz, mondom, hogy lázam van. Hitetlenkednek. Muszáj hazudnom, azt mondom, hogy lázgörcsöm is van. Igyekszem utánozni a lázgörcsöt, ami nem tudom pontosan, hogy milyen, de jól sikerülhet, mert azonnal jön az orvos. Kiveszi a ballont, majd közli, hát magának elfolyt a magzatvize, ebből szülés lesz. Én lepődök meg a legjobban, majdnem el is felejtettem, hogy szülni jöttem. De a szülés tűnik most a legvalószínűtlenebbnek. Lázas vagyok, menni sem birok. Hívom Jacket, hosszú éjszaka lesz, nem tudom, hogy fogom megcsinálni, már most nincs semmi erőm, mondom neki. Nem lesz olyan rossz az a vajúdás, ezt válaszolja és én hiszek neki. Öt körül indulnak be a fájások. Jönnek pontos időközönként. Megörülök. Hát ez az, erre vártunk! Jönnek ezek rögtön négy percenként. Először még tűrhetően, aztán egyre erősebben. Zuhanyzás két fájás között. Infúzióban kapom az antibiotikumot a láz miatt. Várni kell a vajúdóra, nincs hely. Jön Jack, de a baba táskáját a szállodában hagyja, mintha ő se szülésre jönne. Vissza kell menni érte. Kérem, hogy siessen, mert én tényleg azt hiszem, hogy mindjárt szülünk. A vajúdó szobában aztán leszíjaznak, azaz rám kötik a CTG-t, majd magamra hagynak. A függönnyel körbe vett vajúdó helyiségben egy ágy, monitor, éjjeliszekrény és szék áll katonás sorrendben. Ha a függöny nincs jól elhúzva, látom, hogy szemben ugyanúgy küzd egy nő, ahogy én küzdök. Jön a szülésznő, morcos latin nő, borzalmas, orrfacsaró parfümmel. Össze-vissza toszogat, kérem várjon, míg elmúlik a fájás, közli, hogy nem érdekli, mozogjak már, csináljam azt, amit mond. Ha nem tudod vigyáz-fekvésben kinyomni a babádat, akkor megérdemled a nyomorodat, ez van az arcára írva. A fájások egyre erősödnek, legszívesebben üvöltenék. Azt hiszem, hogy már közel vagyunk, hiszen több, mint 24 órája fájok már erre-arra. Ekkor közli, hogy közel két centire vagyok csak kitágulva, nyugodjak meg, eltart ez reggelig is. Ekkor közlöm vele, hogy császárt akarok, mert nem fog menni. Tudom, érzem, hogy nem fog menni. Könyörgök, hogy vegye le a CTG-t, de nem érdekli. Otthagy magamra, azt mondja húsz percig bírjam ki. Egy óra múlva jön vissza. Akkor már Jack is ott van. Azt hazudom, hogy pisilni kell, ekkor leszerelnek. A wc-ig egyedül sem tudok elmenni, mielőtt odaérnénk, elhányom magam. Visszatérve az ágyra négykézláb helyezkedek, hogy legalább így enyhüljön a fájdalom, sétálni igyekszem, mikor visszajön a szülésznő, közli, hogy pihenjek, mert szükségem lesz rá később. Visszateszi rám a ctg-t, döntik belém az antibiotikumot. Jön a nőgyógyász, kérem, hogy császározzon meg. Azt mondja, hogy mindjárt oxitocint fogok kapni, ha attól sem megyünk semmire, akkor, végső megoldás a császár. Hiába magyarázom neki, hogy nem fogom kibírni. Ez a mindjárt, közel két óra múlva következik be. Este tizenegy van, tisztán emlékszem. Jack a stressztől holtkóros, fáradt, szinte leesik a székről. Az oxitocin nem segít, üvöltök, ahogy a torkomból kifér. Nem érdekel a méltóságom, nem érdekel semmi. Pár percenként jönnek a fájások. Fájdalmamban a függönyt rángatom. A szünetben ájultan álmodok. Az undok szülésznő közli, hogy nem kooperálok, ezért nem történik semmi. Oxigén palackot hoznak, bíztatnak, hogy lélegezzek. Kezdem elveszteni a kapcsolatom a külvilággal. A marcona szülésznő a kontrakciók alatt lefog, hogy a CTG ne mozduljon el. Jack csak drukkol, hogy lélegezzek. De ez is nehezemre esik. Minden sötét és kilátástalan. A szülésznő és a nőgyógyász egyszerre feszegetnek, közlik, hogy sehol nem vagyunk még. Ez négy centi. Nem kettő? Nem tudom. A fehér nők nem tudnak szülni, mondja az undok szülésznő.

Ekkor jön egy orvos, hirtelen közli, hogy császár kell, itt írjam alá. Úgy érzem egy pillanatra kisüt a nap. Mindjárt megszületik a kislányunk, mondja Jack. Elkezdenek előkészíteni a műtéthez, a hajamra a műtős sapka sehogy se megy rá. Azt mondják negyedóra múlva én jövök. Ez a negyedóra aztán egy óra lesz. Két percenként üvöltök, mint aki nem ismer se istent, se ember. Senki nem tud már megnyugtatni, Csak túl akarok lenni rajta. Jack kétségbeesetten rizsesbabot eszik, hátha attól megnyugszik. Rajtam továbbra is a CTG, babám szíve egyre gyorsabban ver, néha eltűnik, ekkor jön a szülésznő, agresszívan beforgat, már nem szól hozzám, nettó csalódás vagyok, takarodjak el innen minél gyorsabban.

Végre visznek a műtőbe. Alattam a hideg műtőasztal, kérik, hogy üljek fel, hogy beadják a számomra megmentő érzéstelenítőt. Kérem, hogy várja meg, míg a kontrakció elmúlik. De nem, úgy szúr a gerincembe, hogy közben életem fájdalmát élem, és nem mozdulhatok. A műtős fiú megsajnál – ő az első ember, aki empátiát mutat – látja fájdalmam, és megölel, miközben az altatóorvos a hátamba döfi a tűt. Több tűszúrást érzek, majd egy jeges megkönnyebbülés árad szét a combomban, csípőmben, hasamban, méhemben. Megszűnik a fájdalom. Boldogság önt el. Végre, sínen vagyunk!  Ember nem örült még így a császárnak. Kezem kétoldalt lekötve, kifeszítve fekszem, mint Jézus Krisztus. Ránézek az altatóorvosra, és azt mondom, neki, hogy Isten nem szereti a nőket, haragszik ránk az almafa miatt, azért fáj ennyire a szülés.  Azóta ezt megbántam, hogy ezt mondtam, de akkor ennyire elhagyatva éreztem magam. Jön a nőgyógyász, bár mellkastól lefele elvagyok függönyözve, megismerem a hangját. Te vagy az, kérdezem. Azt mondja, igen. Mi a neved? Kimberly. Jó munkát végezzél Kimberly, bíztatom. Ekkor elkezdi rázni a hasam, mint egy krumplis zsákot ráz az ember. Bizarr érzés, mikor az ember alhasát felvágják. Nem érzek semmit, csak ezt a rángatást, pakolást ide-oda. Az altatóorvossal szemkontaktusban vagyunk. Nyugalom mindenhol, csak a gépek kiegyensúlyozott, ütemes sípolása hallatszik. Ekkor megszólal: egy óra tizennégy perckor megszületik a kislányod. Már majdnem elhagyja mellkasomat egy boldog sóhaj. De észreveszem, hogy a fickó szava elakad. Az ember nem is venné észre, de én észreveszem. Csend van. Nincs sírás. Egy orvoscsoport egy asztal mellett serénykedik. Nem látok semmit. Baj van? – kérdezem az altatóorvost. Csendben bólint. Bátortalanul kiabálok. Szólongatom a babámat, de messze van. Ahogy az az érzés is messze van, hogy ez történik velem. Ez nem velem történik. Ez nem is történik. Nincs sírás. Nem lélegzik. Visszafojtott csend. Szörcsögés. Valami lila dolgot látok zöld leplek alatt. Aztán egy kis talpat. Nem is olyan kicsi az a talp! Majd gyenge, egyenetlen gőgicsélés. Ez az én babám hangja, nézek az altatóorvosra. Bólint. De ugye rendben lesz minden? Megint csak bólint. A babát zöld lepedőbe csomagolják, majd rohanvást megindulnak az ajtó felé. Az altatóorvos szól rájuk. Az anyának mutassátok meg. Odatartják az arcomhoz az én kislányomat. Meleg és puha. Csukva van a szeme. Ahogy megpuszilom, kinyitja a szemét. Ő az én egyetlen kislányom. De már viszik is el szaladva.

Az éjszakát a megfigyelőben töltöm. Egyedül vagyok, egy kapucnis pulóverbe, sálba öltözött fekete nővér vigyáz rám. Marha hideg van. Rám is nagy takarókat tesz, hogy ne fagyjak vérbe. A nővért Jenalnak hívják és soha nem fogom elfelejteni a kedvességét. Kérdezi, hogy a férfi, aki összetörve kint ücsörög, a férjem-e. Beengedi Jacket, pedig nem tehetné. Kérem, hogy nézze meg a lányomat, hova vitték, hogy van, mi van vele. Menne magától is, jön vissza, és meggyőzően közli, a kislány egy gyönyörűség, de mekkora talpa van! És, de hogy van? Persze, minden rendben lesz, legyint nagyvonalúan.

Hiszek neki. Hajnali három van, mire elalszom. Valahol legbelül érzem, hogy ez az utolsó alkalmam a pihenésre.

Ha kíváncsi vagy a történet folytatására, kövess a Facebookon

 

 

Reklámok

3 hozzászólás Új írása

  1. Biedermann Dénes szerint:

    Biztos voltam a happy end-ben,csak így lehetett végig olvasni.Mondják epésen,hogy az epegörcs is borzasztó,viszont ott csak követ szülnek.Szóval megérte.A Stádium nélküled béna lesz.

    Pusz.D.

    Kedvelés

  2. Annamaria Rady szerint:

    Hú, most már én is fellélegezhetek.Halálra görcsöltem magam, pedig már láttam a Baba fényképét is, és az eszemmel tudom, hogy megvan és jól van. De ezt újra átéltem Veled, annyira jól át tudtad adni a történéseket. Hol van már a következő rész?

    Kedvelés

  3. Biedermann Dénes szerint:

    Enyhén szólva görönygyös közelmúlt,nehéz és súlyos olvasmány,főleg azok számára akik szeretnek.De látni,hogy veszed az akadályokat,a szerencse-ha nem is mindég-de melletted.Lassan körvonalai lesznek miért nem volt annak idején hosszú ideig hírünk sem rólad.Hát igen,-mással voltál elfoglalva.
    A fan club tagjai kérdezik,hogy mikor leszel itt látható,puszilható?!
    Benne vagyok ebben a clubban én is.

    Puszi.Dini

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s