Az elfogadás hónapjai

Tíz keselyű nyújtogatja a nyakát Playa Negra fekete homokjában. A busz élesen kanyarodik ki a főútra, kis híján úgy tűnik, árokba fordulunk. Egy taxis hajt elénk váratlanul, kocsiját eszi a rozsda, a vezető fél karjával mintha a kocsi ajtaját tartaná. Az ég egyszínű, egykedvű, talán borongós. Elhajtunk a Point nevű egység előtt, melyet én csak magyarosan Pontynak hívok, mint, ahogy azokat a büféket, kifőzdéket hívják, melyek jobbára valamely vízparton, a Tisza, vagy a Balaton partján terülnek el. Azonban ez nem a Tisza, nem is a Balaton, hanem csak a Karib-tenger. A homokos, vizes sík stimmel, mint József Attila versében: Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér. Mennyit röhögtünk ezen gimnáziumban! A tinédzserkori idétlenség nem ismert határokat, még József Attilán is talált nevetni valót. Az ember végül homokos. Ennyi. Érted? Általános iskolában a Szózaton röhögtünk. Hazádnak rendetlenül légy híve oh, magyar. Így vizsgázom hazaszeretetből ezen a karibi napon. Századszor ismétlődik ugyanaz az esemény: megyek Hone Creekbe, a klinikára.

A buszsofőr, akinek egyértelműen Dzsingisz kán feje van, nagy erővel nyomja a gázt, mintha oda akarna érni valahová. Azon már nem is csodálkozom, hogy a buszra nem az van kiírva, hova megy, hanem az, honnan jön. Ahogy már lenni szokott, egy rövid pillanat erejéig megállunk a kínai büfénél, Dzsingisz kán leugrik, de már szalad feléje a főnök felesége, adja a kezébe a sült rizst. Jack szerint az asszony nem boldog, a házassága megromlott. Szerintem meg a chop suey romlott meg, legalábbis már nem olyan jó, mint egy hónapja volt.

DSC_1768
Kínai konyha

Az útkereszteződésnél megállunk, leszállok. A busz megy tovább Limon felé, én meg Bribri irányába indulok gyalogosan, ötszáz méter, és ott a klinika. Szemben velem Talamanca hegysége, melyet beborít a méregzöld dzsungel. Az ég tisztul, a fátyol szakadozik, hamarosan előbukkan a nap. A hegyek irányából ömleni kezd a meleg. A klinika tetejét seprik. Ez a karibi rutin része, megtisztítani a tetőt a nedves falevelektől, kígyók fészkétől. Az udvarba éppen egy mentő érkezik. Nem használ szirénát. Mögötte tyúkok és kakasok kergetőznek.

klinika teteje
A klinika tetejét seprik.

 

A nőgyógyászaton remek légkondi üzemel, a bőrfotel kényelmes. A nővér a listára tekint, majd levegőt vesz, de szólni nem szól. Körbe néz. Tudom, hogy én következem. Ez az én nevem már, ez a lélegzetvételnyi szünet, csend, töprengés, bizonytalanság. Az orosz nőgyógyász egyenként elemzi a leletem eredményeit, de inkább magának olvassa. Da, da, nyet, nyet. Mozog a baba? Nem vérzel? – teszi fel a rutinkérdéseket. Azt mondja, hogy a szülés olyan, mintha maratont futna az ember, készülni kell rá, mint a maratonra is készül az ember. Sok jóga, sok séta. Úszás. Ha kényelmes a bicikli, akkor bicikli. Szerencsés terhessége van – teszi hozzá, mikor már lépnék ki az ajtón. Visszanézek, az egyik ujját fenyegetően feltartja. Valahogy nincs összhang a beszéde és testbeszéde között. Biztos az orosz nyelv teszi.

Hazafele már nem várok a buszra. Nincs kiszámíthatatlanabb az életben, mint Hone Creekben várni a buszra. Jönnek amúgy is az iránytaxisok, szinte ki sem érek a Puerto Viejo-ba vezető főútra, már egy szakadt, rozsdás roncsban ülök, jobbára négy másik személlyel. Egy dollár a fuvardíj. Minden rendben a bébivel? – kérdik, mikor már a hasam egyértelmű méreteket ölt, és a legszigorúbb szemlélő sem tudja már hízott sörhasnak tekinteni kislányom burkát. Már kitapasztaltam, hogy a helyes válasz úgy hangzik, hogy igen, hála Istennek. Isten gyakori ismételgetése általában nagy fejbólogatást szül.

A klinika utáni reggeli órák Puerto Viejo-ban a hét fénypontjai. Pedig nem történik semmi különös. Cappucino. Gátlás nélkül befalt torta szeletek, nagy ritkán. Vásárlás. Szerdán és szombaton olcsóbb a zöldség, vasárnap a csirkét húsz százalék kedvezménnyel adják. A csirke tele van hormonnal, azért olyan finom. Szombaton termelői piac van, ahol ugyanazok az idegesítő tavitündér-jellegű férfiak és nők tüsténkednek, mint vasárnap a káptalantóti piacon. Azt gyanítom, hogy pusztán az organikus vagy kézműves hívószavak emlegetése vonzza őket mágnesként egy-egy hétvégi, falusi piachoz a világ bármely táján. Mert piacra járni, életérzés. Járunk mi is, az én kedvemért, a kávéért, organikus rukkoláért és a hipszter világban olyan divatos fejes káposztáért (kale). Jack kényszeredett vigyorral várakozik rám ilyenkor egy sarokkal arrébb.

A harminchatodik születésnapomon éppen harminchat hetes terhes vagyok. Ez az utolsó gyerekkori szülinapom. Ekkor eszmélek, ebben az évben minden nagy vágyam teljesült. Már egy is elegendő lett volna az alábbiak közül: kiköltöztem Costa Ricába, megírtam az első regényemet, hamarosan kislányom fog születni. Micsoda év! Fölösleges volt őrölnöm magam hónapokig. Egyébként is, minden kisimulni látszik. A feladatlisták csökkennek. Van, hogy a dolgok maguktól megoldódnak, maguktól intéződnek. Például, izgulok a babakelengye miatt, aztán végül, minden magától meglesz. Még a mindennél is több. Ami nem lesz magától, azt potom pénzért sikerül megszerezni. Nem szabad a dolgok elé sietni, meg kell várni, míg elérnek hozzád, bizonyosodik be most már sokadszorra Márai füveskönyvi tanácsa.

A klinikás napokon rendszerint a faluból stoppal megyek haza Cubali Town-ba. Ahogy nő a hasam, egyre gyorsabban kapok fuvart. De sok esetben így is vagy húsz percig gyaloglok – később inkább döcögök – a főút mentén. Így a vége felé ismerősök szólnak le a bicikliről, ya casi Nora, ya casi. Már mindjárt Nóra, már mindjárt! Hetek óta ezt hallgatom. A háztartási boltban az eladó – muki – végigmér a pult mögül, ő is nagy szakértő, már mindjárt, jegyzi meg. Mikor is lesz holdtölte? – kérdi, és már nézi is a holdnaptárt, mely éppen ott van, jobb keze ügyében. Itt mindenki keze ügyében lapul egy holdnaptár. Következő csütörtökön! – mondja boldogan.

Azt mondják, hogy van egyfajta visszatérő minta a női felmenők születésében. A minta a Hold állásához igazodik. Ha te magad, anyád, és nagyanyád is holdtöltekor születtek, nagy valószínűséggel te is holdtöltekor fogsz szülni. Azt is mondják, hogy a terhesség legfontosabb munkája az elfogadás. A csecsemő is szenvedi, ha szül nő. Páros kínt enyhíthet alázat – mintha József Attila verse is erre ritmizálna. A sors iránti feltétlen alázat. El kell fogadni a változást, ami rányomja a bélyegét a testre és a jövőre is. El kell fogadni a fájdalmat, a szülési fájdalmat. Könnyebb ezt leírni, mint tényleg átélni, tényleg elfogadni.

Döcögök nagy hassal lassan a tengerparton, az öböl félkaréjában szinte minden délután. Három után az öböl árnyékos, a nap már elfordult. Ezekben a napokban a Hold korán fönt van, de még nem világít. Látom, ahogy dagad, nődögél lassan. Aztán valóban, azon a csütörtöki napon tényleg telihold lesz, aztán az is elmúlik. A Hold csökkenni kezd. Az élet beszűkülni látszik. Gondolataim akadoznak, egyre kevesebb dolog érdekel. Az alvás nyilván nem megy. Éjszakánként órákig fent vagyok, egyedül ülök a nappaliban, csönd van. Nem történik semmi. Igen, hamarosan, ya casi, gondolom én is.

zen karibi őszi táj.JPG
Karibi zen táj
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s