Novella! – A keresztutak őrzője

–          Hisz abban, hogy minden helynek megvan a maga végzete?

Kint kövér cseppekben ömlött az eső. Kopogott veszettül a bádogtetőkön, elnyomva Limon városának minden zaját. A Big Boy baseball stadion fényei kigyúltak. Hiába tartotta magát még a nappal, a hirtelen eluralkodó trópusi eső befeketítette az eget. Azt mondják, ha a szárazföld felől érkezik nincs jelentősége, ellenben, ha a tenger irányából, nem szabad számítani semmi jóra. Mérges voltam az eső miatt. Eredetileg a kikötőbe indultam, hajót akartam bérelni. Találkozóm lett volna egy karibi halásszal, de az eső megváltoztatott mindent. Azt mondják, ezek a part menti karibi vizek különös kincseket rejtenek magukban; van egyfajta tengeri áramlat, mely felhozza a mélyből a kalózok kincsét.

big boy stadion
Big boy stadion fényei

–         Minden, ami a tenger felől jön, magában hordozza a balszerencse kockázatát. – Mintha a kocsmáros belelátott volna gondolataimba, kizökkentett merengésemből és visszavitt a koszos, ragadós pult mellé, a megfakult Costa Rica-i és Jamaica-i zászlóhoz, a fából faragott vudu szoborhoz, a foltos poharakhoz, és a bizonytalanul forgó ventilátorhoz.

–          Hogy hívják magát? – néztem rá végül.

–         Blake – rántotta meg a vállát. Fekete, kerek arca volt, szeme alatt sötét árkot vájt az idő. Fehéren villódzott szeme fehérje. Hatvanas karibi férfi volt, lapos, szétterülő orral, göcsörtös ujjakkal, koszos körmökkel. Hímzett fehér inget viselt, mely egyszer, újkorában az ünnep része lehetett, mára azonban megsárgult, hosszanti oldalán pedig szétszakadt.

–              Eső után vajon folytatják a játékot? – A baseball érdekelt. Blake csóválta a fejét. Törölgette tovább maga előtt a pultot, mely vízben úszott az olvadozó jeges söröktől.

–         Adjon inkább egy rumos kólát – elegem volt már a közepes ízű latin sörökből. Kézzel nyúlt a jeges vödörbe, a hosszú nyakú poharat teletöltötte jéggel. Pattogtak a jégdarabok a meleg, olajos állagú szesztől. Alig hagyott egy centi a kólának. – Lime-ja nincs? – kérdeztem türelmetlenül. Kicsit sértődötten rakta elém a félbevágott narancsszínű, dús húsú citromot, éppen, mintha sajnálná.

–          Cuba libre – mondta, és elkérte érte a vaskos hat dollárt.

Volt becsület az italban, rögtön meg is szédültem.

–          Az a jó koktél, melyben nem érzed az alkoholt, de ugyanakkor nem tudsz felállni tőle. Ezt Fidel Castro mondta, azt hiszem – jegyeztem meg bizonytalanul.

–         Viva la Cuba libre – énekelte dallamos spanyol nyelven Blake. Ezekben a latin népekben mind bujkál egy csipetnyi kommunizmus, biztos ez a dús húsú levegő teszi; a pára, a só. Másra nem tudtam gondolni.

–         Kit ábrázol a fa szobor?

Hátra sem nézett, úgy vágta rá a választ:

–         Szent Pétert. – Kételkedtem szavában. A szobor fekete volt, inkább halottat ábrázolt, mint élőt, arcának élei halálfejre emlékezettek. Sehogy sem láttam benne Szent Pétert, a mennyek őrzőjét.

–          Azt hittem, hogy inkább valami szellemet – válaszoltam csak.

–         Szent Péter talán nem az? – kérdezett vissza lényegre törően. – Papa Legba, a keresztutak őrzője, így hívjuk mi, Jamaicán.

–         Miért mondta, hogy minden helynek megvan a maga végzete?

–          Gilberto Bell – bólintotta, majd jelentőségteljesen hozzátette: – Macho Coca.

Tudtam, hogy a macho férfit jelent, de van, amikor egy szőke férfit becéznek így. Gyér spanyol nyelvtudásom azt diktálta, hogy Blake olyan férfire gondolt, akinek valami kapcsolata lehetett a kokainnal.

–         A karibi ember, halász ember. A tengerből él. A tenger jó hozzá, a tenger kiszolgálja: sügér, aranydurbincs, tonhal, tengeri teknős, languszta. Gazdagok vagyunk. Mégis mondom, minden, ami az ismeretlenből érkezik, magában hordozza a végzet kockázatát. – Blake, hogy ezeket a szavakat kiejtette, különös ember benyomását keltette Egyszerű volt és mégis mély. Volt benne valami megbabonázó.

–      Ki volt ez a Gilberto Bell? – igyekeztem visszatérni a tárgyra.

–      Halász volt, de nem egyszerű halász. Szegényen született Moinban. Kókuszból és halászatból éltek az apjával. Anyját fiatalon elragadta a rossz fekete szellem, a dengue-láz. Gilberto húsz éves volt, mikor idejött Limonba. Úgy tűnt, nem különbözik a többi karibi gyerektől; lusta, lassú mozgású, nem túl okos. Nem akart sokat az élettől és az élet sem akart sokat tőle. Ez volt Gilberto Bell maga.

–      Mégis, aztán valami megváltozott körülötte – szúrtam közbe.

–      Úgy van. Azt beszélték, hogy kifogta az aranyhalat, aki teljesítette minden kívánságát. Saját dokkja lett, meg négy-öt halászhajója. Ő maga aztán már ki sem járt a tengerre. Azt hinné az ember, hogy a szorgalom egyszer csak meghozza a jutalmát. Nem, az élet nem ilyen. Gilberto nagy gyomrot növesztett, mert megjött az étvágya. Peckes bajsza nőtt, amelyet a Vargas park melletti borbély nyírt két naponta. Lassan két szintes, szép házat épített, magas kerítéssel. Nagy dzsipekkel járt. Földeket vett fent a hegyekben. Az emberek, ha ilyet látnak, elkezdenek beszélni; nem jól van ez így. – Blake furcsa, törzsi angolt beszélt, a múltról is úgy beszélt, mintha a jelenről mesélne. Nehezen értettem szavait, de bizsergett tőlük a hátamon az ideg.

limon2
Vargas park

–      Honnan volt a pénz? – ez izgatott.

–      Mindegy is az. Látnia kellett volna Gilbertot, hogy kibélelte a gazdagság! Elégedett hurkák szaladtak végig a testén, a karján. Vaskos toka nőtt az állán, nyakán, mely elfojtotta az igaz szavakat. Alig lehetett megborotválni. Szinte még fiatal ember volt, de csak lihegve, hörögve tudott lépni. A tüdeje nem bírta ezt a testsúlyt. Mégsem hagyta abba. Ebédidőben a Fő utca valamelyik kifőzdéjében ücsörgött. Óriási lakomákat rendezett. Gazdag a karibi konyha; homár, banán, rice and beans. Sült húsok, édes tészták, krémek, fagylaltok. Válogatás nélkül szaladtak le az ételek a torkán. Aztán egyszer csak rosszul lett. Azt hitték, a szíve. Vitték a kórházba. Jöttek az orvosok. Vizsgálatok. Vért vettek. Tágra nyílt szemekkel vizslatták ezt a zsírba csavart testet. Azt mondák, a belek olyan labirintussá szövődtek össze, hogy alig találták meg, mi a baj forrása. Ette a rák a belsejét.  Az orvosok csóválták a fejüket. Mintha egy mérges kígyó csavarodott volna a szöveteibe, szorongatva belülről a testet. Az orvosok hamar feladták. Jöhettek a javasasszonyok. Varázslók. Fekete és fehér mágusok. Keleti és nyugati orvoslás. Pedig csak arról volt szó, hogy a természet mindig visszaveszi azt, ami őt illeti.  Gilbertonak tudnia kellett volna, de nem tanulta meg magától a leckét. Súlyosan fogyni kezdett. Visszaadta a zsírokat és a hurkákat, a tokát és a tarkó alatti gyűrűket. Semmivel jöttünk, semmivel távozunk.

–         Mi lett vele?

–         Lefogyott. A rák letépte róla azt, ami nem őt illette. Úgy nézett ki, mint húsz éves korában, mikor Limonba jött. De az arca öreg volt; beesett, szomorú, bágyadt szemek, mint aki az ördögöt látja a nap minden órájában. Nem sütött ki felette többet már a nap, hiába lett jobban. Visszament a Fő utca kifőzdéibe, a Vargas park fagylaltosaihoz. Nyakán vastag aranylánc lógott, alig bírta a teste. Nyugati órákat hordott, mintha számítana idelent az idő. Azt akarta, hogy lássa mindenki, Gilbertot nem törte meg a rák, erős, és gazdag, amilyen volt.

–          Most mi van vele?

–          Hívjon meg egy sörre, kiszáradt a szám.

Szó nélkül elővettem egy rojo-t, egy pirosat, ahogyan a helyiek az ezrest nevezik. Blake lehajolt a sörért, pillanatra kitakarta a fából készült vudu szobor, Papa Legba furcsa, göcsörtös alakját. Nem lehetett nagy művész, aki faragta. Egyenetlen munka volt, Papa Legba meztelen felsőteste alig volt kidolgozva. A fej aránytalan volt a testhez képest. Mégis sugárzott belőle valami nyomasztó érzés, valami, ami megüli az embert és kísérti éjszaka is. Oldalra fordítottam a fejem, nem tudtam Papa Legbát tovább nézni. Kint még esett az eső, bár nem olyan drámaian, ahogy fél órája neki indult. Az öreg karibi férfiak a műanyag székeiket a tető alá húzták, mint gekkók, rálapultak a házak falára. Rágták a rossz minőségű dohányt. Egy kövér asszony puszta kézzel kaparta ki a nagy kondérból a maradék rizses babot. Valahonnan kalipszó zene szólt, tisztán hallatszott, az eső nem nyomta el a dallamot.

–         Szóval? – kérdeztem vissza. Kíváncsi voltam a történet végére, a tanulságra, ha már egy ezresem bánta. Blake különös arccal nézett rám, kicsit lenézően, unottan.

–         Jönnek ide a fehér emberek a nyugati műveltségükkel, számokkal, tanulmányokkal, nagy tudással. Mire mennek vele? Maguknak mindent el kell magyarázni, mert bár minden adatát tudják az életnek, mégsem ismerik az életet magát.

–         Meghalt? – Csak találgatni tudtam.

Lebiggyesztett szájjal csóválta a fejét. Meg akarta tanítani nekem a leckét.

–          Ha ismerné az életet, akkor tudná a történet végét, és gazdagabb lenne egy rojo-val.

–         Mondja el inkább maga – hátráltam meg.

–         Börtönben van – mondta bólogatva. – Mert nem tanulta meg, mi az elég.

–         Ez nem büntetőjogi kategória.

Blake felvonta a szemét, mintha azt sugallotta volna, szerencsétlen fehér ember, nem tudsz te semmit. De annál udvariasabb volt, hogy ezt még egyszer kimondja.

–          Macho Coca – ismételte meg jelentőségteljesen a korábban elhangzott nevet.

–          Kokain – mondtam ki végül a büntetőjogi kategóriát. Úgy van, nyugtázta Blake szeme.

–         Minden, ami az ismeretlenből jön, magában hordozza a balsors kockázatát – ismételte feltartott mutatóujjal. – Hatvan kilométerre a parttól megváltozik az áramlat, mert szembe találja magát a nyílt tengeri vízzel. – Először azt hittem képletesen beszél, de Blake most tényleg a tengerről beszélt. – A két áramlat találkozásánál megszűnik a tengervíz mozgása, és amit odahordott a víz, azt nem viszi se a part, se a nyílt víz irányába, megáll ott egy helyben. – Blake hatásszünetet tartott. Mélyen szemembe nézett, mintha belém akarna látni. Mintha látni akarná, hogyan mozognak agyam információs hálói, hogyan feszól meg minden idegszálam az ismerős mondatokra. Hiszen pontosan ez az! Ezt hallottam én is, remegték idegszálaim. Ezek az áramlatok vonzottak engem is ide!

–         A parti őrség elől menekülő drogkereskedők a nyílt tengervízen kidobják hajóikból a fehér port, melyet aztán kisodor a víz erre a különleges áramlatú területre. Gilberto egy idő után nem homárra és tonhalra halászott. A kokaint eladta a limoni dílereknek. A csatát a kolumbiai kereskedőkkel pedig megvívta a vízen. Ez a mi Bermuda-háromszögünk. Rengeteg ember tűnt el a hullámok között. Dos Aguas, Két Víz, ez a hely neve. Most, hogy Gilberto rács mögött van, mindenki hajóra száll.  A csábítás mindig nagyobb, mint a veszély lehetősége. A Két Víz olyan hely, mely megváltoztatja az ember életét. Legalábbis a helyi kölykök ebben hisznek. Maga is dönthet belátása szerint. – Ennyit mondott, majd hirtelen az utcára bökött. – Mindjárt folytatják a meccset.

Összerezzentem. Gondolataim a tengerről visszatértek a valóság talajára. Újra a bárban voltam, Papa Legba szobra nézett élesen velem szembe. Észre sem vettem, hogy elállt az eső, és a napsugarak előtörtek a felhők közül. Hamarosan irdatlan pára száll fel, ennyit már tudtam a karibi életről.  El akartam köszönni Blake-től, de már kint állt az utcán. Rágyújtott egy gyéren megtekert cigarettára, mely csak szublimált, nem égett. Semmi nem kap lángra ilyen páratartalomban. Flegmán fogadta búcsúmat. Feldúltan, kicsit kótyagosan indultam meg a kikötő felé a pocsolyás, lihegő limoni utcán, hogy megtaláljam azt a leckét, amit az ismeretlen élet ver majd rám, vet majd elém.

big boy

 

 

 

 

Reklámok

Egy hozzászólás Új írása

  1. Márta szerint:

    Nóra, nagyon szeretem az írásaidat! 🙂

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s