Volt egy korábbi írásom Kétféle világ, kétféle élet címmel. Akkor kimaradt egy téma, amit a közelmúltban végignézett Szolgálólány meséje lobbantott fel bennem. (Igen, láss csodát, a dzsungelben is van Netflix!)

Itt is van és még sincs itt Giliád köztársaság. A sorozat egyes részei meredek utópának tűnő rettenetes képek, mások pedig már a hétköznapjaink részei. Különösen a következő, férfiak bicskanyitogató mondata: az egyetem és a karrier csak összezavarja a nőket, és elveszi a családalapítás fókuszáról a figyelmet.  Ez a kijelentés nem utópia, hiszen ott lebeg az egész nyugati világ hétköznapjaiban. Én magam hányszor hallottam ezt a kijelentést, megszámolni sem tudnám! Bár a tény igaz, a nyugati világban a férfiak és a nők nagy többsége egyedül áll, nem a családalapítás a legfőbb fókuszuk. Mintha valami örökös carpe diem űzné őket a munka, a szórakozás mókuskerekében. A házasságok felbomlanak, a párok szétválnak, a mai harmincas generációnál a párkapcsolatok – néhány kivétellel – létre sem jönnek. A jóléti társadalom legfőbb fókusza, magának a jólétnek a fenntartása. Kifacsart helyzet, hogy a világ azon részén, ahol az utódók eltartása könnyebb lenne nem születnek gyerekek, ahol meg ez nehézséget okoz, túlnépesedéi bumm fenyeget. Ez aztán befolyásolja majd a jóléti társadalmakat is, hiszen az éhező tömeg megindul abba az irányba, ahol a túlélést látja. De most nem ezt akarom elmondani.

De mi is történt, hol romlott el az egész?

A feminizmus hamis egyenjogúságot adott a nőknek. Termelési tényezőt csinált belőlük, most már állhatnak férfi pozícióban, a munkahelyen férfiként kell teljesíteniük, ugyanakkor a női szerepekben is helyt kell állniuk: jó feleségnek lenni, gyereket szülni, felnevelni, háztartást vezetni. Nem is csoda, hogy a feminizmus egyik melléktermékeként kifejlődött a szupernő. Ennek a nőnek karrierje van; pénze és pozíciója. Anyagi biztonságához nincs szüksége férfi jelenlétére. Sportol, sokszor maratonokat fut. Ad a külsejére, művelt és kulturált. Egyedül utazik vakmerő helyekre, nincs szüksége a férfi védelmező szerepére. Magának kell megállnia a helyét minden szerepben.

Miközben a nő többletfeladatokat kapott, a férfiszerepek nem változtak. Sőt valljuk be, azzal, hogy a nő termelési tényező lett a családban, a férfiak felelőssége a család fenntartásában csökkent. A szupernő kifejlődésével párhuzamosan a férfiak elkezdtek zsugorodni, hiszen nemhogy nem kaptak új feladatot, de a modern világban a hagyományos férfi feladatok csökkenni kezdtek.  Nincs háború, tüzet nem kell rakni, a házat sem kell megvédeni.

Nem csoda, hogy felborult az egyensúly. Nem csoda, hogy a férfiak és a nők nem találnak egymásra. Minden párkapcsolat akkor fenntartható, hogy ha a felek kölcsönösen fejlődnek. Ha az egyik fél elmarad, a házasság már döcög. Így maradt el egymás mellett a férfi és a nő.  Ezen valahogy a férfi megsértődött. Megsértődött, mert megijedt, hogy nélkülözhető.

Sok tévhit ellenére a férfi azonban még mindig létezik. Még ott ül a Gozsduban, a Tinder, a fröccsök és a haverok szentháromságában. Későn érő típus, a szórakozásnak és a munkájának él. Harminc éves kora felett is a húszas éveit éli. Elköteleződni esze ágában sincs. Ezért aztán a nála jóval fiatalabb generációért lelkesedik. Nehezen találja a helyét, hiszen kiteljesedési területük zsugorodik össze. A legfőbb baj azonban, hogy fél az új nőtípustól, hiszen az átlát rajta. Nehéz már eladnia, hogy ő a teremtés koronája. A szupernő nem hajol már meg előtte, mint régen tette.

Nem marad más tehát, mint a leggyengébb ponton támadni. Lám-lám, nem akar gyereket, nem akar házasodni – bök a férfi a nőre. És valóban, egy nőnek mindig ez a leggyengébb pontja. És valóban, a nő számára eljön egyszer az a pillanat, mikor azt érzi, hogy ez a legnehezebb kihívás, amit lehet, hogy nem sikerül megugrania. Hiszen nem rajta múlik. Mégis mindenki úgy mutogat rá, mintha rajta múlna, az ő nem-akarásán. Mert, ha akarná, akkor nem így lenne.  Ez a legnagyobb vérlázító igazságtalanság. Egyedül van, ezért jobb híján épül a karrier, mert a női kreativitást ki kell tölteni valamiben. Lám-lám, ez is csak karriert akar… Valahogy sohasem jó, amit csinál. Ettől a megbélyegzéstől zsugorodik össze az önértékelése. Eszi magát. Lehet, hogy kívülről beképzeltnek tűnik, válogatósnak, törtetőnek. Ez maga a huszonkettes csapdája.  Sokszor ezek a nők önmagukban Egészek. Viszont az a pohár, ami tele van, abba már nem fér bele semmi új.

A latin világban még más a helyzet.  A szerepek még a tradicionális mintákat követik. A nőknek ritkán van karrierjük, két dolgot akarnak; gyereket és pénzt. E két dologért sokuk minden ármányra képes. De a világért sem akarnak karriert, nem akarnak családfenntartók lenni. Azt akarják, hogy őket tartsák el, hogy nevelhessék a sok gyereket. Igencsak szokatlan látvány errefelé a harmincas éveiben járó gyermektelen férfi vagy nő.

Ahogy igencsak szokatlan látvány az egy gyermekes család. Ahogy szokatlan az is, hogy az a több gyerek egy apától, vagy egy anyától szülessen. Ebből is látszik, hogy a latin férfiaknak nincs elköteleződési problémájuk, szívesen és könnyen köteleződnek el, többször, több irányba is. A latin férfi nem szeret a haverokkal a kocsmában ücsörögni, az ő élete a nők körül forog.

A felelősség kérdése azonban itt is nehéz kérdés. A férfiak könnyen állnak tovább, de ezeket a szakításokat, mintha a felek könnyebben is viselnék – nem hordják a válás rossz bélyegét egy életen át, mint nyugati társaik. A gyerekek sokszor apa nélkül nőnek fel. Az anyakönyvekben sokszor csak az anya neve szerepel.

Hiába az eltérő társadalmi háttér, az eredmény itt is ugyanaz, a szereplők magukra maradnak. Az individuum erősödik, a hagyományos közösségek szerepe csökken.

Hiába alakult át a nyugati társadalom, változtak meg a férfi és női szerepek, a megváltozott világban a nőnek még mindig az a legfőbb feladata, hogy házasságban éljen és gyereket szüljön. Megváltozott a világ, de az elvárások nem változtak. Ha még mindig ragaszkodunk a hagyományos szerepekhez az mind a férfi, de különösen a nő sorsát aránytalanul nehezíti.

Ugyanakkor a biológiai ösztönt nehéz megváltoztatni. Mégis erre törekszünk. Elmosni a férfi és a nő közötti különbséget. A huszonegyedik század megöli a férfit és a nőt. Pedig a szilánkokra tört emberiségnek – férfiaknak és nőknek – a történelmi körülmények ellenére vissza kell találniuk egymáshoz. Az emberiség kozmikus történetéhez mindkét félre szükség van. A feleség szót sokszor, – helytelenül – mint a férfi felének értelmezik, Éva, mint Ádám kiszakadt oldalbordája. Pedig a régi írások szerint az ős-Ádám, akit Isten a másaként teremtett, nemtelen lény volt, és ő szakadt ketté, férfire és nőre. Tehát a feleség, nem a férfinek a fele, hanem az egésznek a fele. Vagy éppen az az ember, aki a férfi felén, oldalán áll.

Az elmúlt évezredek történetétét férfiak írták. Jól vagy rosszul. A világtörténelemben a nők mindig a férfiak oldalán – felén álltak – azok jó vagy rossz történelmi döntéseikben. Ennek a kornak úgy látszik azonban, kezd vége szakadni. Most itt az ideje, hogy a férfiak álljanak a nők mellé. Álljanak az ő felén. Mint Shane Tusup áll Katinka mellett, hogy egy népszerű példával éljek.