Fényes karibi délelőtt úgy csap le reám a fájdalom, mint jeges eső a zsenge termésre. Száz méteren kétszer hányok. Az első gondolatom az, hogy vesegörcsöm van. A második az, hogy mit rontottam el az életemben? Kis kórházi csomagot összekészítek, hiszen a diagnózis egyértelmű. Vesegörcs, talán vesekő. Már csak a külvilág hiányzik, hogy megbizonyosodjon igazam felől. De erre legalább még 13 órát kell várni.

Nagynéném visz a klinikára. A fájdalom kibírhatatlanná tágul. Mire a klinikára érünk már csak annyit tudok üvölteni, orvost! A váróterem szinte üres. Ebéd idő van. Az orvos közönyösen néz rám a légkondicionált helyiségben. Fáj a háta? – kérdi. A vesém! – kiabálom. Vérvétel, vizeletvizsgálat.  Elfekszem a padon, és három nyelven nyögdécselek, miközben néha csorog a könny az arcomról. Hányok a folyosón. Az udvaron. A női mosdóban. Mire megvan a vérvétel, az orvosok is megértik, amit én már két órával korábban tudtam, menni kell Limonba a kórházba, mert megállt a tudomány. Hívják a mentőt, de arra is várni kell. Adjanak ágyat. Nincs ágy. Kérdés nélkül befekszem a férfi kórterembe. Egy férfi fekszik csak ott, rám se néz, rezzenéstelen arccal nézi az üres levegőt, míg én istenhez fohászkodom. Neki egyszerűen csak rohad a lába. Lehet, hogy vakbele van – dünnyögi rám még az orvos búcsúzóul, mire végleg kétségbeesek, és felvillan, amire eddig még nem gondoltam; a saját halálom lehetősége.

Limon hatvan kilométerre van, jó esetben az is egy óra. Ezen a hatvan kilométeren minden lélekjelenlétem elhagy, minden emberi méltóság és hit kiszáll belőlem. Egyszerre sírok és üvöltök a fájdalomtól. Sötétedik, mire a kórházba érünk. Hányás foltos ruhában, félig mezítláb bevánszorgok a váróba. Fél óra múlva lát el egy orvos. Kedves fiatal doktornő, több figyelmet fordít a számítógépre, mint énrám. Befektet a sürgősségire, ahol este hét és nyolc között megkapom az első adag fájdalomcsillapítót, melytől aztán teljesen elvesztem az eszem, és ájult fáradtsággal álomba zuhanok.

Először arra ébredek, hogy vért vesznek. Aztán arra, hogy Jack áll az ágyam mellett. Hogy talált meg? Megtalált. Ne sikítsak örömömben, int csöndre. Nem maradhat sokáig, ott áll a biztonsági őr tőlünk öt méterre. Írjak amint tudok. Nincs idebent térerő és lemerült a telefonom. Nem lehet tölteni. Bólint. Mennie kell. Éjjel tizenegykor visznek a nőgyógyászhoz. Éjjel egykor az ultrahangra. Tolnak hordágyon a kihalt kórházi folyosókon. Az ápoló egyedül hagy. Néha a lámpák kimaradnak. Álomba zuhanok. Azt álmodom, hogy fehér óriások ülnek körülöttem. Éjjel egykor egy fiatal doktornő az ultrahangon megtalálja a követ. Négy milliméter átmérőjű, alig 11 milliméternyire a húgyhólyagtól. Lebegek az álom és az ébrenlét határán. Visszatolnak a sürgősségire, ahol aztán az örök neonfényben, a légkondicionáló fagyos huzatában, gépek soha nem szűnő hangzavarában elnyom az álom. Arra riadok, hogy egy nő brit akcentussal üvölti, szexelni akar. Bilincsben van, félmeztelen, mellettem fekszik. A talpa koszos, fekete. Egyszer csak arra ébredek, hogy piszkos kezével a táskámba nyúl, hogy ellopja a vizemet.

Ekkor értem meg, a pokolban vagyok. Ablakok nincsenek. Örök neonfény. A napszakok meghatározhatatlanok. Az emberek sosem alszanak, csak ájultan szenderegnek. Mindenhonnan sírás és fájdalmas nyögés hallatszik. Se bizalom, se jövőbe vetett hit. Nincs holnap. Az ember lelke szűk kis szörnnyé töpörödik össze: egy kis moszatállatka, biológiai véglény, egy urológiai incidens az ember lelke. Ez a fájdalom birodalma. Halott emberek látványa. Csecsemők begipszelt karral. Talán két nap telik így el. Aztán tolókocsiba ültetnek és elvisznek valahova. Szegényes szoba, nyolc műbőrborítású ággyal. Ez a te ágyad. Ablakok. A szobában sötét, a folyosón égnek a lámpák. Éber vagyok. Száll ki belőlem a fájdalomcsillapító. Újra érzem, hogy van vesém, meg egy vesevezeték, amiben valahol egy négy milliméteres kristályos anyag felborította az életbe vetett hitemet. Türelmetlenül rugdalom a lepedőmet, mire jön valaki és közli, nem adhat több fájdalomcsillapítót. Éjjel kettőkor leveszik a véremet. Kel fel a nap. Az ablak mögött pálmafák sötét körvonala rajzolódik ki. Hirtelen azt hiszem, van remény.

Ötkor jönnek és kivernek mindenkit az ágyból. Ágyneműcsere, takarítás. Azt akarják, hogy zuhanyozzak le. Égeti a gyomrom az éhség, de csak nyolckor van reggeli. Tízkor tízórai. Délben ebéd. Kettő között vizit. Új betegek érkezése. Fiatal lányok fennhangon mesélik vetélésük történetét. Uzsonna. Jön egy ápoló hangosan olvas a Bibliából mintegy hat órán keresztül. Kezdődő vesefájdalom. Kilenc után lámpaoltás. Tébolyító álmok a gyógyszerektől. Fehér óriások ismét. Háborúk. Egy hajléktalan összever, mert félti a kuckóját. Permanens pisilés a napi négy liter víztől. Éjjel jönnek, megszúrnak. Adjak le vizeletet. Ötkor ágyneműcsere, kényszerített zuhanyzás. Reggelire is rizsesbab. A délelőtt végigalvása. Vesefájdalom. Újra rizsesbab. Vetéléstörténetek; nem volt a babának lába. Banán az uzsonna. Látogatási idő. Jack tíz percet késik. Azt hiszem beleőrülök. Mikor aztán meglátom jellegzetes bicegő járását a folyosón, a boldogságtól sírni kezdek. Szégyellem magam, hogy ilyen nagy bajt okoztam. Míg ott van velem, boldog vagyok. Ez a boldogság még kitart sokáig, aztán estére elönt újra a kétségbeesés. Üvöltenék az éhségtől. De engem is túlüvölt a Bibliából felolvasó ápoló. Ugyanaz a tébolyító rend napokon keresztül. A nappalok hosszúak, az éjszakák gyötrelmesek. Nincs kitörés. Ez a purgatórium.

Az ötödik nap után elfelednek. Orvos rám se néz. A nővérek monoton adagolják az orvosságot. Körülöttem minden ágyról kétszer elengedték már a betegeket. Maradok én, mint őskövület. Apró könyörgéseket sírok bele a nappalokba és éjszakákba. Nincs más vágyam, csak haza menni a tengerparti házunkba.  Vissza akarom kapni a mi kis egyszerű karibi életünket. Minden más vágyam, vágyakozásom, tervem, hiú reményem vagy elégedetlenségem a sötétségbe vész. A betegség soha nem lehet valamilyen szerv elszigetelt jelensége, értem meg. A betegség mindig az egész életet, az egész embert érinti. Azt suttogom az éjszakába, hogy nem leszek telhetetlen, ha már egyszer megadatott nekem minden. Nem fogom az ananászban a gárdonyi egres ízét hiányolni. Egyszerű az egész; hazamegyek és kész.  Mert most nekem a Karib az otthonom.

Két napig tart a kitörés. Orvos nem lát. A nővérekkel az őrjöngés határán kommunikálok. Kipisiltem a követ, hazudom nekik. Kölcsönös az utálat. Órákon keresztül fel-alá sétálok a folyosón, így enyhítve a fájdalmat. Vannak napszakok, mikor csökken az érzés, van egy egész délelőtt, mikor szinte elfelejtem, hogy vesével jöttem a világra. Aztán délután a bibliai felolvasás hangjára újra belém hasít a fájdalom. Azt hazudom, hogy nem fáj. Magamnak is ezt hazudom. Nem fekszem az ágyba. Egészséges vagyok. Haza akarok menni. Aztán a következő reggel megszületik az ítélet. Azt mondja az osztályos orvos, hogy az urológusom elment vakációra már három napja, és nincs urológus az egész házban, egész héten. (????) De ebéd körül hazaengednek. Az ebédből aztán délután lesz. Nem baj.

Száguld velem a busz hazafelé. A tenger fehér fodra fel-felvillan a korán leszálló karibi sötétségben. Puerto Viejo-ban égnek már a fények; éttermek lámpái, raszták füves cigarettái. Jobbra a barátságos dzsungel, balra a tenger. Cocles után megszűnnek a házak, Hugó boltja villan csak fel jobb oldalt. Fickók kint ücsörögnek a padon, sör a kezükben, bámulják a tévét. Balra a kis templom. Most már csak ötven méter. Szólok a sofőrnek, parada, azaz megálló. Már messziről látom házunkat. Bambuszból van a kerítése. Égnek a fények odabent. Rizsesbab lesz vacsorára. Mindegy. Jack ott áll a kapuban.