Kétféle március – Az újrakezdés éve

Nemrég múlt március 15. Egy évvel ezelőtt, ezen a napon még Pesten voltam, a régi életben. A Múzeum kertben a nemzeti színű drapéria takarásából néztem, hogy az ünnepi műsor rendben zajlik-e. Hideg, nyirkos idő volt, az ellenzéki tüntetés füttyögése zavarta meg a Himnusz, majd az ünnepi beszédek megszokott rendjét. Szürke volt az ég, fáradt voltam az ünnep hosszú hónapokat felölő szervezésétől. Délután átadtuk a Kossuth-díjakat. (Így mondtuk mindig, királyi többessel.) A három közjogi méltóság közeledtét vártam a Parlament Déli Társalgója felől. Ahogy feltűntek, jelt adtam, és megkezdődött a Kossuth-díjak átadása. Élő közvetítés volt, mindennek pontosan kellett történnie. Később a fotós, aki a Kossuth-díjasok portréit készítette, rólam is lőtt egy sorozatot. Vicceltünk, ha majd egyszer Kossuth-díjat kapok, akkor legalább meglesz már a fotó. Akkor sokat vicceltem azon, hogy de szeretnék egy Kossuth-díjat! Nem hiszem, hogy valaha is fogok kapni, a dolgok éppen nem arra mennek. De ezzel nincs is semmi baj.

Azóta eltelt egy év. Eladtam a ruhatáram nagy részét, a maradékot zsákokba csomagoltam. Huszonöt kilós piros sporttáskával, melyben kotyogós kávéfőző, sakk készlet és közel tíz kilónyi könyv lapult – mit visz az ember a jövőbe, ugye? – indultam el az újvilág felé, azaz vissza Costa Ricába. A döntés természetes volt, az új élet olyan magától értetődően kezdődött el, hogy szinte fel sem tűnt a kontraszt. Most márciusban érzem a változást, különösen a nemzeti ünnep napján. Március 15-e van, és nem a Múzeum kertben vagyok, hanem a dzsungel mélyén egy banánültetvényen.

Az egykori főigazgató harmadik napja kaszabolja a banánok körül a dzsungelt, egy hatalmas macsetével. Harmincöt fok meleg van, zizeg a táj, száll a pára, ahogy haladunk előre a dús aljnövényzetben. Éjjel rettenetesen esett, olyan hangerővel, mintha az isten golyózáporral lőné a bádogtetőt. Hát most ennek az esőnek az emléke fojtogat, ahogy a hatalmas karddal vágom a természetet. Ha az ember nem figyel, a dzsungel legyűr mindent. Liánjaival, indáival, áthatolhatatlan bozótjával benő mindent. A Nap égetően süt, őrültség volt a legnagyobb melegben kijönni. Néha váratlanul egy-egy banánlevél árnyékot ad, van, hogy a felhők hirtelen eltakarják pár másodpercre a Napot, ilyenkor, mintha valami felszabadulna, megindul a szél, megindul az élet. Jó fellélegezni. Hólyagos a kezem a macsete szorításától, erősen fogom, figyelek nagyon, nehogy elszabaduljon az éles szerszám. Áldás lenne egy gumicsizma – egy sárga gumicsizma! – bátrabban gázolnék az aljnövényzetben. Így kénytelen vagyok a kutya ébreségében bízni, bízni abban, hogy jelenléte elriasztja a kígyókat. Szikra kerge nemtörődömsége ellenére is élesen figyeli minden mozdulatomat. Ahol az aljnövényzet pár centis, könnyű haladni, a fél méteres gazban már nehezebb, a növények szára megkérgesedik és erősen oda kell csapni. Néhány perc után megpihenek, lihegek. Az ember azt hinné, hogy párhuzamosan a földdel jó meglendíteni a macsetét, de pár nap után rájövök, hogy a negyvenöt fokos szög a leghatékonyabb. A harmadik napra már egy kézzel is megy, és nem úgy nézek ki, mint egy kezdő európai golfozó, aki kocakirándulást tesz a banánültetvénnyel kiszegecselt dzsungelben.

banánültetvény.jpg
Össze van minden keveredve

Ha végleg elfáradok, laptopomat az ölembe veszem, és a regényen dolgozom. Ennek a regénynek a kedvéért függesztettem fel három hónapra a blog írását, nem akartam, hogy Budapest 1956-os, golyó lyuggatta utcáiba a dzsungel fénye beszökjön. De a könyv elkészült, jövő héten megy a nyomdába! (#megalkuvok, #1956, #hatvaneve – még dolgozni kell a hestegeken, mert kellenek, nélkülük ugyanis elvész az értelem!)

Egyébként az írás és a macsetézés szünetében, hétvégente egy karibi házaspár éttermében dolgozom. Megjegyzem, ha nem két napot, hanem négyet dolgoznék, annyi fizetésem lenne, mint a budapesti karrierem csúcspontján! De én csak két napot vagyok ott, türelmet, alázatot és spanyolt tanulok. A konyhai kisegítő a számokat gyakoroltatja velem nem szűnő türelemmel, a négyes számot naponta többször is ki kell javítanom. Nem tudja elolvasni a kézírásomat. A gyanúm az, hogy talán egyáltalán nem is tud olvasni, de velem azért sormintaszerűen, – mint általános elsőben Vali néni – gyakoroltatja a számokat. Néha alázatosan tűröm, de van mikor elküldöm a fenébe. Jól viseli.

Március 15-én a banánültetvényre kaszabolni naplemente előtt is kimegyünk. A Nap már nem süti a domboldalt, az idő kellemes. Hosszú fekete leggingsben vagyok, abban a hitben, hogy ez kellő védelmet nyújt a moszkitók ellen. Tévedés. Átcsípnek az anyagon, nem érdekli őket, vért akarnak. Füttyentésemre mind az öt kutya megindul felém, együtt indulunk a Száraz folyó irányába. Hamar megelőznek, és már csak azt hallom, ahogy hassal belecsobbannak a hűs vízbe. Az eső miatt a gyenge kis ér egészen megtelt, hangos csobogással zúdul benne a víz. Ahogy megy le a Nap, a tücskök, bogarak, és madarak éneke egyre hangosabb. Az öt kutya csatakosan visszatérve a folyóból, nem tágít mellőlem. Ők is érzik az eleven természetet, feltartott farokkal kémlelik a növényzetet. Papagájok suhannak el a fejünk felett. Még tíz perc hiányzik ahhoz, hogy teljes sötét legyen. Ekkor indulunk csak hazafelé.

paralment déli társalgó2
Az új Déli Társalgó

Igen, ha innen nézem, innen a banánlevelek alól a kétféle március 15-ét, hatalmas távolság feszül a két kép között: a Múzeum kert és a dzsungel között, vagy a Parlament Déli Társalgója és a karibi étterem között. Egyesek azt hinnék, megőrültem. A köröm cipőt és koktélruhát lecserélni szakadt leggingsre, macsetére, és egy gumicsizmáról szőtt álomra! Ott hagyni ezt a jó állást valami bizonytalan élet miatt. Jogászként pincérkedésre vetemedni. Hallatlan!

Az ember egyetlen célja az életben, nem az, hogy vigye valamire, hanem az, hogy boldog legyen. A boldogság nem egyszerű dolog, sok önismeretet és bátorságot igényel. Ki kell állni magadért, hiszen más nem fog kiállni érted! Sokan nem merik felvállalni azt, amit valóban szeretnének, és megelégszenek a kicsit rosszal, vagy a nem olyan jóval. Én nagyon hálás vagyok magamnak, hogy akkor, valamikor egy évvel ezelőtt meghoztam a döntést, és nem csak munkahelyet váltottam, hanem új életbe kezdtem. Nem féltem a bizonytalan jövőtől, hanem bíztam magamban, hogy minden a legjobban lesz.

új útitárs
Új útitárs

Ez az új élet, még csak a szárnyát bontogatja, de a remény és boldogság, amivel kelek, minden nap engem igazol. Ez az egy év visszaadta a bizalmamat, hitemet. Napi szinten érzem, hogy minden kívánságom valóra válik. Két lábbal állok a földön, erősebb vagyok, mint valaha. Hiszem, hogy bármit elérhetek, amit csak akarok. Ha akarom macsetével tisztítom a banánültetvényt, ha akarom regényt írok. Ha akarom engedékenyen gyakorlom a négyes szám vonalait az írástudatlan konyhai kisegítő utasítására. Ha akarom, elküldöm a fenébe. Ha akarom egy nap visszaveszem a körömcipőt és több év papucshordás után, újratanulok benne járni. Minden rajtam múlik. Az ember nem maszk, hanem maga az arc. Nem címek, rangok sorozata. Ha tisztában vagy azzal, hogy mi az élet természete, mindegy, hogy mi a pozíciód. Lehetsz főigazgató, lehetsz pincérnő. Író, vagy mezőgazdasági munkás. Mert minden egy.

szerda délután
Új szerda délután
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s