Pár héttel korábban nekiálltam, hogy betűbe fojtsam a hazatérés rögvalóságát, de aztán belém hasított, hogy ez nem lenne igazságos. Nem lenne igazságos, mert én is rühellem a hazatérők okosságát, ugyanis nem nagy dolog pár ezer kilométerről észre venni a hibákat, aztán az itthoniak arcába tolni. Az igazi művészet fenntartani még sokáig az utazás szellemét, és nem visszacsúszni abba a magyar valóságba, amit egyébként senki sem szeret, de amihez mégis mindenki apránként hozzájárul, hogy aztán ez a massza mindenkit körbe vegyen. Meg aztán tény, de tényleg van egy ilyen dolog, hogy utazási vagy hazatérési depresszió, különösen, ha az ember egyfajta légüres térbe ér haza: jött is meg nem is, haza is, meg nem is, itt van az itthon, ott meg az otthon. Nem telt el olyan sok idő távol – négy hónap – de épp elég arra, hogy minden kicsit másképp tűnjön; ismerősnek, közben idegennek is. Mert, hogy én változtam meg. Majdnem egy hónapig tartott, míg elmúlt ez a tagadás-állapot és csak utána láttam meg mindennek a jó oldalát. Na ekkor engedtem meg magamnak, hogy írjak ide valamit; jót is, meg nem is.

 

 

Ami szembeötlő, a hétköznapok átpolitizáltsága. A kapcsolatok mélyébe leköltözött a politika, keresztnevükön szólítjuk azokat az embereket, akiket nem is ismerünk, hát ez a Viktor meg a Tóni. Nem is csoda ez az uram-bátyám hangulat, a János is belemondta másféléve tág pupillákkal a kamerába, hogy ezt az országot évszázadok óta protekcionizmus működteti, nem kell ezen csodálkozni. A beszélgetések nagy része politikából indul ki, és sajnos ott is végződik. Addig sem kell az embernek a saját életéről gondolkoznia.

Bezártság és félelem a változástól. Tény, hogy földrajzilag be vagyunk zárva a Kárpát-medencébe, és nyelvileg is el vagyunk zárva más kultúráktól. Egyedül vagyunk, rokonaink nincsenek. Ezért a gondolkodásunk is ilyen, félünk az idegentől, félünk az változástól. Félünk elengedni a kicsit rosszat, mert egy nagyobb rossz jöhet. (Félünk a BKV ellenőrtől, mégsem veszünk jegyet. Megjegyzem, ha jegyet veszünk, akkor is félünk, mert már annyit nem vettünk jegyet, hogy reflexszerűen bekapcsol a gyomorgörcs.)  Pedig a világ odakint sokkal jobb és biztonságosabb, mint azt gondolnánk.

A megélés kontextusa. – Mégis, miből fogsz megélni? – szegezik nekem a kérdést másfél hónapja. Aki így kérdez, annak már válaszolni is nehéz. Imádunk a másik zsebében turkálni, és úgy hisszük, hogy a pénz vezet el a boldogsághoz. A megélés kifejezés lealacsonyítja az életet és a munkát, egyik napról a másikra való éléssé degradálja őket: hétköznapokon való keresztül bukdácsolássá, a hétvégéről hétvégére való éléssé. Én persze nem megélni szeretnék, hanem olyan munkát végezni, amit szívből szeretek és amit szenvedéllyel tudok csinálni, olyat, ami átváltoztat, ezáltal végül az elveszti munka jellegét, és végül egyfajta örökös vakációban élhetek, úgy, mint egy valamire való milliomos.

Ami lerántó és feltűnő az az emberek negativizmusa, pesszimizmusa. Nem próbálom meg, hiszen úgy sem sikerülhet. Ha másnak véletlenül sikerül, akkor ott valami biztosan sántít. Aztán a Facebookon is hangos, alig-várom-hogy-feljelentsem hangulat. Mi van? Az „irigyellek”, mint pozitív kifejezés használata. Nem tudjuk kimondani, hogy örülünk a másik döntésének, sikerének. Nem örülünk, mert rögtön a saját életünkre vonatkoztatunk, miért örüljek, nem velem történik. Mintha a másik ember boldogsága elvenne a mi boldogsági esélyünkből. Mintha a boldogság egy korlátozott mértékű jószág lenne, amely ki fog fogyni, mielőtt ránk kerülne a sor.

 

 

Ebben a negativizmusban remekül fejlődik a humorunk. Keserűségünkben is viccesebbek vagyunk, mint bárki más a földön. Ez a speciális, bezárt és depresszált magyar néplélek kínjában nem tud mit csinálni, mint poénkodni. Röhögni, sokszor ugyan a másik kárára.  A minap egy utazó blogger lány, Fanni adott interjút az egyik rádiónak. Az egyik hallgató a lány nyugdíj terveire utalva ezt jegyezte meg: de magabiztos, jó gondolkodású, öreg csöves leszel! Nyilván a figura nem értette meg a beszélgetés lényegét, de fintorgása vicces volt, harmadnapja nevetek rajta.

A legösszezavaróbb felismerésem a sonka-sajt tállal volt. Ezek a javak Costa Ricán nem léteznek, vagy elérhetetlen anyagi messzeségben vannak. Mióta itthon vagyok, nyakra-főre eszem ezeket a különböző borbárokban, soha ki nem hagynám, de a katarzis elmarad. Mi van? Aztán jövök rá, lassan, óvatosan, hogy ennek a hiánynak csak Costa Ricán van értelme, itthon az égvilágon semmit nem jelent. Itt a rizses bab hiányzik tejföllel, meg a friss koriander, a kókuszvíz a fáról, a dobozos rumos kóla, meg az a füstölt, sós sajt, aminek barna a széle. Honnan vágyok vissza hová? Megváltozott a belső koordinátarendszerem.

Örülök, hogy ezt is felismertem, már majdnem el is hiszem, hogy könnyű lesz visszamenni, aztán egyszer csak, hopp, talán valahol a Dob utcában felszáll a köd, és kirajzolódik az a Budapest, amit az ember szentimentálisan szeret, még akkor is, ha az elsőre nem is olyan egyértelmű és nem is olyan szép:

A Klauzál tér lepukkant, hamis Párizs hangulata, mennék a régi Ellátóba, csak hát régen bezárt már, pedig a pult áll még, a koszos poharak rajta, a záró csaposok utolsó János áldásának maradéka. A Centrál kávéház ablakán hajnali fél tízkor váratlanul egy régi gimis barátom kopog rám. Az Egyetem téren laposan, hunyorgatóan süt a déli nap. Tél szaga van a levegőnek. A Szabó Ervin könyvtárban tizenöt éve ugyanaz a téboly, nyolc fénymásolóból, csak egy működik. A Bortársaságban szépen, katonás sorban állnak az új rozék, szigorú rendben, tájak szerint, mintha ez a sorakozó lenne a legfőbb tudomány az életben, mint az ólom arannyá változtatása. A Déli pályaudvar környékén az aszfalt most is tele van hányás foltokkal. A fodrászlányok szürke kabátban, fekete sapkában dideregve cigiznek az üzlet előtt. A Bajnok című darab a Katonában, Jordán Adél és a Puszi az Ellátóházban, zenészek a Lámpás kocsmában. Szürreális könyvbemutató egy törpével és egy haditudósítóval egy kávézónak álcázott viszki bárban. A Gozsduban valamelyik éjjel reggaeton szól, pont, mint abban a másik otthonban. Mindenki az erre-dőlök, arra-dőlök táncot járja. Hajnalban a fiúk verset szavalnak a lányoknak. Az éjszakai járatokon csak csajok utaznak.

 Tehát ez is megvan, meglesz bármikor, akármikor jövök is haza. Aztán jön a legnehezebb, amire nem számítok. A fogaskerekű Orgonás megállójánál véletlen besétálok Ottlik Virrasztók című novellájába, és szinte látom, ahogy hetven évvel ezelőtt a lomha, kicsit nehéz mozgású fizikusra, Cholnokyra rálőnek a szélsőjobboldali hordák. Cholnoky egyébként akár meg is szökhetne Svédországba a szép, régi nagy szerelmével, de nem szökik meg, inkább visszamegy a kutatóintézetbe, a Svábhegy oldalába. Ettől a képtől aztán összezavarodik minden, mert elkezd hiányozni, az is, ami sosem volt meg, bár a lehetősége mindig fennállt, hogy meglegyen. Itt segít az a felismerés, hogy kár erre várni/vágyni, hogy meglegyen, hiszen fizikai képtelenség, bár lehet, hogy kvantumfizikai képesség, viszont, ha így van, akkor erre akár várhatok a dzsungel mélyén is. Egyébként is, mi akadályoz meg abban, hogy egy ottliki regényből átsétáljak egy karibi regénybe, és onnan pedig vissza?

Well done Nora.