Közhely, hogy messzebbről jobb rálátás nyílik az ismert dolgokra. Egy-egy festmény is más megvilágítást kap, ha különböző pontból vizsgáljuk. El kellett tehát menni Amerikába, hogy megismerjem azt a nyugati típusú életet, amit eddig éltem, és meg kellett éljem azt a másik típusú vidéki életet, amire pedig mindig is vágytam.

Úgy állnak a dolgok, hogy két világ, két életmód áll szemben egymással. Az egyik a nyugati típusú városi élet, a másik, pedig amit úgy hívok, hogy tradicionális élet. Mind a kettő fogalom magyarázatra szorul.

A nyugati típusú élet a városi kultúra, a városi életmód, USA-ban, Európában különösen, de általában a nagyvárosi életmódhoz kötődő jelenség a munka – dugóban állás- közösségi média – fogyasztás szentségében telik. A nyugati típusú élet globalizált kultúrát hoz magával. Mindegy, hogy a világ mely sarkában vagy, nem kell feladjad az otthoni szokásaidat, nem kell elhagynod a komfort zónádat – Starbucks, IKEA, és az olcsó kínai áru mindenhol utolér. Pedig a globalizált világrend elveszi az életünket. Ételek helyett McDonald’s-ot ad, népzene helyett slágereket, beszélgetések helyett messengert, egyedi ruházat helyett fast fashiont. Vezetők helyett politikusokat. A helyi kultúrák háttérbe szorulnak a turistacsalogató skanzenekbe.

A tradicionális élet vidéken zajlik vagy kisebb közösségekben, inkább a harmadik világban, közel a természethez, a közösségi értékekre, lelki életre helyezett hangsúllyal, alkalmazkodva a természet törvényeihez, nappalhoz, éjszakához, esőhöz, szárazsághoz. Ez az utóbbi életmód egyre inkább visszaszorulóban van, fragmentumokban létezik, leginkább ott, ahol az ember saját magának megteremti vagy éppen fenntartja.

Nyugati ember zsákutcába kanyarodott, de nem vallja be, ezért becsapja a világot, hogy csak az ő, anyaggal összetévesztett élete létezik. Elhitettük a világgal, hogy a nyugati típusú élet az egyedüli út. Ezért mára mindenki városokban akar élni. A vidék elnéptelenedik, mert ezt a városi életformát látják visszaköszönni a falvak kopott kis lakásainak tv képernyőiről. Olyan világban élünk, ahol, aki hangosabban kiabál, annak van igaza.

A nyugati élet nagy ígérete a kényelem, a komfort. Biztonságos hajlék, biztosított élelem, egészségügyi ellátás, kiszámítható élet. Ez a kényelem, ez a komfort az ember nagy biztonsága, másrészről a nyugati ember nagy illúziója, mely eltömítette érzékeit, megetetve őt egy boldog élet hamis látszatával. Észre sem vettük, de elvettük magunktól a megelégedettséget, a jelent, az ösztönöket, és nem utolsósorban az éjszakát.

A nyugati életben úgy tűnik, hogy az ember nem lehet tartósan boldog, mert a fogyasztói kultúra folyton arra sarkallja, hogy ne elégedjen meg azzal, amije van. Vágyjon mindig többre. Az elég, soha ne legyen elég. Mindig kell egy jobb telefon, mindig kell egy új ruha. Nem lehet hátradőlni, folyton űznek.  Gazdag emberek a jó példák – annyi pénzük van, hogy az utódok utódaink is elég lenne, de egyre csak éhesebbek. Aztán meghalnak rákban, mert nem tanulták meg, mi az elég.

A tradicionális életben az ember tudja mi az elég. Nem biztos, hogy a saját döntése nyomán, hanem inkább azért, mert a természet megtanította rá. Megtanította, mert bebizonyította többször is egymás után, hogy egyik pillanatról a másikra minden megváltozhat, tehát boldognak mondhatod magad, ha annyid van, mint tegnap volt. A természetben élés megtanít megbecsülni az elemi dolgokat; víz, elektromosság, gáz. Egészség. Közlekedési eszköz. Ha mindez megvan, akkor a mai nap már jó nap volt.

A nyugati élet elvette tőlünk a jelent. Benne élünk a naptárunkba, ez határoz meg minket, a napjainkat. Ha a naptár nem teszi lehetővé, akkor nincs időnk. Folyamatosan a jövőben élünk. Egyik időpontról rohanunk a másik időpontra. A nyugati ember a naptárral összhangban folyamatosan tervez, célokat tűz ki, határidőket ad magának. A határidők frusztrálják, sakkban tartják, stresszt idéznek elő. Igyekszünk a tervhez ragaszkodni, amely ha felborul, összeomlik a napunk.

A természetben élés napi szinten megtanít a jelenben élni. Az aktuális feladattal akkor kell haladni, amikor lehetőség van rá és nem feltétlenül akkor, mikorra ütemeztük őket. Mindennek megvan a maga ideje, a vetésnek, az aratásnak. Ezzel ellentétesen az ember nem tervez. Egyrészt nem tervezhet, mert a nagyobb körforgás felboríthat minden tervet. Ahol hiányzik az évszakok váltakozása, ott nincs is szükség nagy tervre – ott már sejtszinten hiányzik a kód a tervezésre. Nem jön a tél, nem kell előre gondolni a raktározásra. Banán mindig van, gondozni sem kell. Nem kell fűtésre gondolni, mert sosem lesz rá szükség. A négy évszak hiánya elveszi az előre gondolkodás kényszerét.

A nyugati ember elfelejtette a megérzéseit. Az álmait az agy hibás működésének véli. Az internetre hallgat, a TV-re, politikusokra. Legszívesebben beírná a google-ba; mit hoz a holnap. Lenézi az ösztönös embert, mert csak az irracionalitást látja benne, azt, hogy nem úgy alkalmazkodik a civilizáció által elvárt magatartási formákhoz.

Pedig a nyugati embernek is megvan a maga ösztöne, csak a külvilági zajok hangosabbak. Valljuk be, szeretjük is felhangosítani ezeket a külvilági zajokat. Folyamatos interakcióban vagyunk a külvilággal, vezetés közben messengerezünk, telefonálunk, miközben szól a rádió. Magunkkal nem is beszélgetünk. Nem is csoda, hogy nem tudjuk, mit akarunk. Két élet zajlik párhuzamosan, egy a valós, és egy a virtuális térben. Mintha két énünk lenne. Egy boldog facebook profil, és egy másik, mely ezt a profilt szolgálja. Néha fontosabb a közösségi médiának való megfelelés, mint a valódi élet. Mi az a pillanat, mikor a valódi világunk válik illúzióvá?

 

 

A világunk anyagiasult, mégis elvesztettük a kapcsolatot az anyaggal. A zöldség már nem zöldség többé, az ételek manipuláltak. Világunk automatizált, gépek főznek helyettünk. Tüzünket régen nem mi rakjuk. Írni lassan elfelejtünk, a kézírás egyre görcsösebb, sokan csak nyomtatott betűvel írnak. Lassan megszűnik körülöttünk a könyv. Olvasni a telefonból olvasunk.

Függünk az okos telefonoktól, mely elvette tőlünk az éjszakát. Ki az, aki kikapcsolja éjszakára? Ki az, aki megébred, és nem rögtön a telefonjához nyúl? Mi van ebben a kis monolit tömbben, ami ennyire becses? Monolit tömbök az életünk alapjai; Mózes tíz parancsolata, Hamurapi törvényoszlopa, a táblákra írt római törvények. A templomban most már az okos telefont fonjuk körbe ujjainkkal, mint régen az imádságos könyvet.

Benne élünk egy körforgásban, de már elfelejtettük, hogy miről szól ez a körforgás. Elhittük, hogy képesek vagyunk teljes kontrollt gyakorolni a világunk felett, mert ellenkező esetben a bizonytalanság és a félelem felemészti a lelkünket. Ez csak egy látszat, önbecsapás, hogy mi irányítjuk a sorsunkat. Az éjszaka maga a bizonyíték és a csillagok, melyek úgy világítanak a fejünk felett, hogy már nem is léteznek.

A tradicionális életben az emberek még tudják, hogy egy nagyobb egység részei. Napi szinten tapasztalják az anyag múlandóságát, megbecsülik a jelent és nem vágynak felesleges dolgokra, mert azokkal csak a baj van.  A fizikán felüli világot senki sem tagadja, az a hétköznapi rutin része. Figyelnek az álmaikra, mely színesebb adást ad, mintha a TV-t néznék. Bíznak az ösztöneikben, mert ez vezeti őket haza egy sötét, csillagtalan, áramszünetteli éjszakán.

A nyugati ember tekereg a sötét éjszakában, mert elvesztette iránytűjét. Elvesztette a napi ritmusban, a naptárában. A nyolc óra munkában, a dugóban állásban, az okos telefonjában. A nyugati típusú létben az ember elvesztette a hitét, elvesztette a kapcsolatot a természettel és saját magával. Elvesztette, mert összetévesztette az irányt: az élet a hétköznapokat szolgálja. Pedig fordítva kellene lennie; a hétköznapoknak az életet kellene szolgálniuk. S mert elveszett az irány, elveszett az értelem, az identitás is. Az identitás az ember immunrendszere, mely a válsághelyzetben segít megadni a válaszokat, és megmutatni a helyes utat. Hozzásegít ahhoz, hogy a hétköznapokból lét legyen. Ha meggyengül, vagy elvész, olyan helyzet eredményez, mikor egy zsúfolt szobában lekapcsolják a lámpát és vaksötét lesz.

Le kell lassulni. Nem szabad gyorsan élni. Ha gyorsan élünk, lemaradunk a jelenről és csak múlt lesz és a bizonytalan, meg nem ígért jövő. Ki kell menni a természetbe, ott megszólal újra a lélek hangja. Vissza kell találni az alapokhoz, a természethez, közösségekhez, mozgáshoz, munkához, amely örömet okoz, és ami átváltoztat. Észre kell venni, hogy a kevesebb elég. A városi kultúra ezt nehezen engedi.

Semmivel jöttünk, és semmivel megyünk. Az utódok jólétét, úgysem tudjuk garantálni, ezt a történelem számtalanszor bebizonyította már. Kezdjünk el megváltozni. Erre pedig a mai nap a legjobb, mert a holnapot senki nem ígéri meg nekünk.