Dorothy cipője – Négy nap haza

Vasárnap

Puerto Viejoban az utolsó napom vasárnapra esik. Hétfőn munkaszüneti nap van. Tico holiday. A falut ellepik az idegen népek. A helyiek idegesek. A dolgok nem bírják a forgalmat, összeomlanak. Az ATM-ből már délre elfogy a pénz, azt írja, csak dollár van, de gyorsan kiderül, hogy még az se. A buszpályaudvaron nem tudnak jegyet nyomtatni, mert a printer túlmelegedett, a csávó vakarja a fejét, legalább húsz perc szünetet kell tartani, amiből aztán másfél óra lesz. Hupsz. Több üzlet ki se nyit, mert nem akarnak efféle drámát, egyébként is csak elfáradnának a munkában, az meg kinek kell. Se a dolgok, se az emberek nem bírják a tömeget. A vezetékek megereszkedtek, mert azok sem bírják. A felhők karistolják a tengert, tele vannak csapadékkal. Nagy nehezen elindulok a négy órás busszal.

tico-holiday
Tico holiday

Limonban látszik, hogy korábban esett az eső. Sötét az aszfalt. Az ég kormoskék. A foci stadion fényei otthonosan világítanak. A karibi férfiak a tető alá húzódva, hunyorogva figyelik az esti mozgást. A vezetékek itt is megereszkedve, papagájok százai sikítoznak rajtuk. Calipso zene szól, de az utca közömbös iránta. A hosszú hétvégére lefőzött rice and beans elfogyott a kondérból. A karibi asszony az utolsókat meríti ki belőle. Egy lámpa fékezi a forgalmat, ettől aztán áll a forgalom. Persze nincs is szükség erre a lámpára, csupa nagyzolás az egész. Fickók a kocsma ajtajában ácsorognak, kezükben sör és füves cigi. Ez a karibi multitasking. Szomorúan konstatálom, hogy a busz az útkereszteződésnél nem vág át a szomszéd sávba, nem rohan át az elhagyott területen, a régi, fűvel benőtt vasúti síneken, levágva a kanyart, kikerülve a lámpát és a forgalmat, és nem fordul vissza Puerto Viejo felé. Sucks. Szívás.

limon
limoni színek eső után

Hétfő

San José. Pakolás. A karibi kincseim a városban jelentéktelen, ócska, büdös holmiknak tűnnek. A morzsává tört keksz, a koszos fehér öngyújtó, a gyanús üvegben lévő levendulaolaj, ragacsos flakonú szúnyogriasztó. Ruhák, melyeket utolért a dzsungel, bűzlenek, rohadnak, pedig odalent még szépnek, és tisztának tűntek. Mind kincs, mind sokat ér, nem szabad bántani. Ez az anyag árulása, nem szabad hinni neki, illúzió az egész.

Hosszú reggeli nagynéném házában, mely változatlanul úgy néz ki, mintha valami Marquez regényből szakadt volna ki.  Kávé, avokádó, friss sajt, ananász. Kár, hogy nincsenek papagájok. Ha nem is szabadon a lakásban, de legalább kalitkában. Ott is legalább három. A három az jó szám. Se nem kettő, se nem négy. Cuba libre-ből is három az igazi.

Az egész város tök üres. Hiszen tico holiday van. A boltok mégis kinyitnak, de csak azért, mert itt nem kell dolgozni, a lélek is elhagyta San Josét. A reptéren a rendőr valami sült csirkéről áradozik a kollégájának. Mindenki az állampolgárságomat firtatja. Most, hogy itt vagyunk, egy kérdés izgat csak; eszünk –e a repülőn, vagy sem. A többi már nem is érdekes. Esik az eső. A fények, mint Pesten októberben. Sötétedik a dzsungelben. Nem csak a dzsungelben, sötétedik mindenhol. Engem csak a dzsungel érdekel. Sötétedik, mennek haza az emberek, lemossák a lábukról a homokot, sarat, hajat mosnak. Felmegyünk a játszótérről hangulat van. Frissen mosott hajjal lemennek aztán a közértbe, mert lemaradt a tonhal, vagy a macskaeledel. Samponszag van a boltban. Hatkor vacsoraidő, korai evés. Gyerekek már lefürödve, félig pizsamában, de tízig úgysem alszanak. Téli, korai sötétség, mégis dúl a meleg. Láz ég a bőröm alatt. Bőröm alatt halovány árnyék. Bent a dzsungelben melegebb van, mint a tenger mellett. Lassan hűl ki a természet, nincs anyag, ami megtartaná a meleget. Fene egye meg. Akkor se fogok sírni.

A gépen mellettem egy orosz csapat ül. Hallhatóan egy idegen nyelvet sem beszélnek, mert nem tudnak választ adni se spanyolul, se angolul arra a kérdésre, mi a végleges úti céljuk. A stewardess majdnem rápánikol, de aztán csak kibökik azt a New Yorkot. Azzal szórakoztatom magam, hogy a kolumbiai légitársaság járatán kávé helyett kokaint szolgálnak fel. Fél gramm benne van a jegy árában.

Épp, hogy felszállunk, máris landolunk. Fenéért állunk meg hatvan perc után San Salvadorban tankolni, hogyhogy nem bírjuk ki azt az öt-hat órás utat New Yorkig? Kiderül, hogy az átszállást, tankolásnak álcázzák. Jó másfél órát ücsörgök San Salvadorban, pont, mint öt évvel ezelőtt. Magyar hírekkel vértezem fel magam, már a sorban állok, mikor hangos röhögés fog el két hír olvastán; Kóka kioktatja Rogánt helikopter ügyben, valamint az Index hülyegyerek humora – ha nem gondozzuk a múlt nyáron felhúzott kerítést a magyar-szerb határon, hamarosan szép sövényünk lesz a kert végében. Ezen még most is röhögök. Ilyen ország már pedig nincs.

Kedd

A gépen éjjel arra ébredek, hogy egy világító hipergalaxis úszik el alattunk. Mikor jobban megnézem, látom, hogy nem más, mint New York az, a maga saját tejútjával, naprendszerével, bolygóival. New York-i őrangyalom vár a reptéren, a fekete hajnalban törünk Harlem felé. Álmos, gyermek arcú magyar lány nyit ajtót, most kelt fel. Őrangyalom ott hagy, én pedig szinte ruhástul borulok az idegen lány szófájára. Nem csoda, hogy öt órát tudok öntudatlanul aludni.

Upper Harlem éppen, mint Újlipótváros. Hirtelen érzés rohan meg, itt is akarok élni! Lassan ereszkedem a manhattani utcákon lefelé. A 125. utcán a Starbucks már ismeri a telefonomat, kérdés nélkül összekapcsolódnak wifi ügyileg. Blues énekes fejű fekete férfiak ücsörögnek odabent, isszák a forró, vizes szar kávét, az én nyelvemet is égeti a latte. A konnektorban nincs áram, itt ülnének az emberek egész nap, magyarázza a két öreg fekete. Bejönnek azok kávét is koldulni, aztán itt ülnek egész nap. Megy a blues zene. Harlemben még itt a karibi hangulat, érzem az orromban. Az outletben a színes göncökbe becsavart, nagytestű fekete nők szeretetteljesen lapogatnak, érzik, hogy mélyen egyek vagyunk.

Délebbre, Midtownban, már minden más. Midtown, középfölde. Valahol a Karib, és Európa között. Innen ár elég valószínűnek látszik Európa. Öltönyös neutralitás, nyugati életritmus, irodai munka, most éppen ebédidő; rukkola, quinoa. Nők szürke és fekete színekben, férfiak meglazított nyakkendővel. Ebéd után Európából ellesett barista kávé, az kell a manhattani szuper ügyvédeknek.

osz-nyc
Centrál park

New Yorkban kedd van. New Yorkban a nyári meleg ellenére ősz van. A Centrál parkban egy tibeti szerzetes békére szólít fel, és egy karkötőt húz a csuklómra. A 46. utcán a Times Square szomszédságában hatalmas tabló hívja fel a figyelmet a kommunizmus halálos áldozatai számára. Száz év, száz millió. Mégis aggódom, hogy az egyszeri turista, vagy amerikai nehogy valami spooky musicalnek vélje, Communism kills címen. A Bryant parkban apuka veszekedik a gyerekével, hogy ne essen már bele a szökőkútba. Óvatosságból a saját esőkabátját csavarja rá, de csak nem marad távol a kúttól, és tíz perc múlva már a gyerekből is csavarni lehet a vizet.

A gépem este három órával később indul, mint kellene. A JFK egy rakás szar. Se wifi, se áram a konnektorokban. Pedig ide aztán nem koldulni járnak az emberek. Hiába, nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy New York valahogy mégis csak Puerto Viejo mellékbolygója.

Szerda

Délután három óra a helyi idő Osloban. Pesten is ennyi van. Teljes időtlenségben élek. Tudom, hogy Puerto Viejoban reggel nyolc van, és esik. De csak a főúton, a dzsungelben nem.   Itt is esőre áll. A reptéren mindenki szürke ruhában van és fekete keretes szemüvegben. Ez maga Európa, ez a fekete keretes szemüveg. Egy üveg rum hatezer forint. Egy pizza is hatezer forint. A távolban, a horizont alatt színes fák súrolják a szürke eget.

Pestre kilencre érünk. Anyukám és néhány barát meglepetése feledteti a hirtelen arcomba csapó hideget. Hiába, a röhögés, csak anyanyelven igazi röhögés. A város csak Budán lesz otthonos. Szent Gellért tér, balra ott a Palack. Tudom pontosan, oldalra sem kell fordítani a fejemet. Jobbra a néptelen Budai rakpart. A Parlament és a Vár kivilágítva. Attila út. A ház udvarában valahogy kevesebb a növény. A lakásban egyszerre van áram, villany, és fűtés. Csak a falióra másodperc mutatója veri az ütemet. Más hang nincs. Rémisztő ez a csend.

Reklámok

Egy hozzászólás Új írása

  1. Anna Banovich szerint:

    Isten hozott Nora. Ez ferfi munka volt !

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s