Reggel kivételesen arra ébredek, hogy közvetlen szomszédom, egy jómódú latin asszonyság, fennhangon telefonál, hangja túlszólja a dzsungel reggeli nyöszörgését. El sem tudom képzelni, mi lehet az, amiről ilyen felhangoltan lehet beszélni reggel hétkor. Az ég fakó, az eső nem esik. A helyiek ezt hívják szép időnek. Az égből, a fák koronájából valaki szólongatja a nevem. Először azt hiszem, hogy az Isten az, csak később látom meg Hermenegildót. Már megint a háztetőn van, a héten már másodjára. Gereblyézné inkább a százaz faleveleket a kertben, az hasznosabb lenne, azok alá szeretnek bújni ugyanis a mihaszna mérges kígyók. Akar a halál Hone Creekig elmenni, hogy életben maradjon.

Csütörtök van, megyek a trapézra. Tekerek a faluba, hét kilométer. A nyolc órás kezdés nyilván csak ajánlás jellegű. Egyedül vagyok a teremben. Tíz perc múlva érkezik a tréner, amerikai fickó, ott hagyta a sikeres San Francisco-i cirkuszvilágot, eljött a poros kis Puerto Viejóba a dzsungelgyerekeket oktatni a trapéz mesterségére. Rajtam kívül egy amerikai férfi érkezik, a nap rászárította a bőrt a koponyájára. Nem lehet több negyvennél, ahogy így elnézem. Hörögve küzd a gyakorlatokkal, de nem egészen ügyetlen. Itt mindenki ért valamennyit a gimnasztikához, az átlagemberek a fizikai élet miatt sokkal erősebbek, mint a nyugati társaik. Később érkezik egy pár, néhány hónapos csecsemővel. A gyereket leteszik a földre, majd maguk is neki látnak gyakorlatoknak. Cirkuszosok ők is. A lány néha kiáll, megszoptatja a csecsemőt. Tudom, hogy a férje hamarosan Amerikába megy, füvet vágni. Olyan füvet. Napi kétszáz dollárt fizet a trimmelés. A tréner olyan komolyan veszi az órát, mintha másnap legalább a Cirque du Soleil-ben lépnénk fel. A csoportban mindenki jól lóg a szeren. Az én igyekezetemet pedig könnyes szeretettel nézik.

A cirkusz után elviszem a biciklit a szerelőhöz. Van egy nyolcas a hátsó kerékben, szeretném, ha kiegyenesítené. Nem vagyok boldog, mikor közli, hogy csak három órára lesz kész. Gyalogolhatok haza. Hét kilométer. Fakó az ég, alacsonyra süllyedt. Szinte eléri a fák ágait, amelyek karmolják ezt a szürkéskék függönyt, hátha felszakítják, esőt vagy napfényt csalogatva elő belőle. Ballagok a párás karibi zöldben, koszos, fekete háromnegyedes leggingsben, ujjatlan fekete pólóban, mint egy szerencsétlenséget hozó fekete macska. Igyekeznék stoppolni, ha lenne autó. Azzal az ábrándképpel szórakozom, hogy a farmomról jövök, és csizmában vagyok, mint a helyiek, akiknek macsete lóg az oldalán. Sajnos egyik feltétel sem igaz. Nincsen farmom. Ahogy se csizmám, se macsetém. Sem, sem. Asszem, egy magyar népdalban vagyok. Mindenesetre, ha egyszer úgy döntenék, hogy végleg letelepszem itt, ez lesz az első két dolog, amit feltétlenül megveszek. Csizmát meg egy rohadt nagy kést, hogy legyen mivel kaszabolni a kókuszdiót. Ez az ábrándkép a távolban van, egyelőre gyalogolok, mint az állatok.

A nagy egyenlősdi ellenére szépen kirajzolódnak ám a kasztok, itt is. Vannak a nagy gyaloglók, akiknél nem tudni, hogy pénzhiányból vagy csak babonából még biciklit sem használnak. Aztán jönnek a biciklisek, majd a motorosok. A motorosok felsőbb kasztja a quad motor, ami Jacknek is van. Aztán az autó, majd a terepjárók. Hát most én itt ballagok a tápláléklánc legalján. Véletlenül sem akar a helyzetem jobbra fordulni. Csak öt kilométer után tűnik fel egy autó, az is pont semmibe vesz. Már-már úgy tűnik, hogy tényleg végig kell vonszoljam magam az egész távon, mikor az elektromos művek autója felvesz, és elvisz a kisboltig.

Reggelem cserfes latin asszonysága ott ül a bolt előtt, hercegnőként elterülve a piros quad motorján, onnan kurjantgat nekem. Teste nem, csak a szája mozog. Hallja, hogy biciklibalesetem volt. Nem volt. Tizenkét éve, akkor volt, de most, most még nem. Nézi a lábamat, kételkedik benne. Csak a moszkitócsípéseket vakartam szét, amit most a cinkoxiddal összekevert kurkumapor sárgára festett. Erre megnyugszik, éneklő hangon elmondja, hogy akkor jó, mert nagyon bír. Szerinte fantasztikus vagyok. Nem tudom ezt, miért mondja. A boltban a srácok unottan hallgatják a nő eszmefuttatásait, és méricskélik a lábam. Baromira nem érdekli őket ez az egész. A boltban a kassza mellett egy A4 méretű, kicsit gyűrött papíron hívják fel a lakosság figyelmét, hogy pénteken reggel nyolctól délután egyig nem lesz áram. A felhívás tartalmaz egy példálózó felsorolást arról, hogy ez mit is jelent pontosan – nincs áram, tehát nincs mosás, hűtés, világítás, wifi, fűnyírás, miegymás. Úgy érzem, kicsit sok egy hétre ez az áram nélküliség.

Folytatás itt.