Kora délelőtt szikrázóan süt a nap. Egy felhő sincs az égen. Ontja magából a boldog kékséget a Karib-tenger. Jó embernek lenni a Földön. Szeptember a karibi nyár. Kevesebb az eső, a tenger hullámzása alábbhagy. A korallszigetekre kiúsznak a languszták, éjjel kézzel fogják őket az ingyenélők. Manuval véletlenül futok össze a tengerparton. Örömében kiabálni és ugrálni kezd. Tizenkét éve nem találkoztunk. Szinte kérdés nélkül, hadarva meséli, mennyire megváltozott az élete, megkomolyodott, felhagyott az éjszakai lumpen élettel. Komoly családapa. Mielőtt elhinném minden szavát, kibukik az igazság. Semmi nem változott lényegesen, a minap akkorát bulizott, hogy elhagyta mindenét; személyit, pénzt, bankkártyát,
kulcsokat – sorolja karibi angolsággal. Érzi ő is a helyzet komikumát. Röhög. Rázza vékony, csontos ujjait. A huszonéves fizimiska mögött egy negyvenéves férfi lakik.
Később átúszunk a part közelében lévő kis szigetre, mely az év nagy részében az erős hullámzás miatt megközelíthetetlen. Tíz perc könnyű úszás után kapaszkodunk ki a sziklákra. Meg kell várni a kedvező hullámot, hogy kiléphessünk a szigetre. A sziklák élesek, egy pillanat alatt felvágják a térdemet. Vidáman csorog végig a sós vízzel keveredő vér a lábszáramon. Manu aggódik, de tényleg csak egy horzsolás az egész. Ott állunk a kis sziget legmagasabb pontján. Olyan arcát mutatja a part, amelyet még sohasem láttam. Az élénkzöld pálmafák ráhajolnak a mézsárga homokra, elrejtik a fák tövében mítingelő szörfös srácokat, akik unatkoznak. Nem tudnak magukkal mit kezdeni. Se turisták, se hullámok. A part teljesen üres, amerre a szem ellát. Itt vagyunk egyedül, magunkra hagyva ebben a paradicsomi állapotban. Manu hirtelen felpattan. Vékony inas testével elképesztő ügyességgel mozog a sziklákon. Ugrik gyorsan egy hátra szaltót és már a vízből integet, hogy kövessem.

Barátkozom a magassággal. Ugrani akarok, de még édesgetem a pillanatot. Tudom, hogy félni fogok. Most még nem félek. Akkor miért nem ugrok? Manu kijön, leül velem szembe a sziklára. Fáj a válla, volt egy autóbalesete. Ütögeti, masszírozza. Hirtelen a semmiből bukik ki belőle; tizenkét éve, akkor volt a legjobb, az volt a legjobb időszak. Igazi barátai itt, azóta nincsenek, csak az ország túlfelén, a Csendes-óceán partján. Komoly tárgyilagossággal mondja, de már áll is fel, készül a következő ugrásra. A Karibon nincsenek barátságok, itt mindenki maszkot hord. Felemeli mutatóujját, hogy nyomatékot adjon ennek, majd a következő pillanatban egy fejessel el is tűnik a mélyben. Én következem. Behajítom a vízbe a papucsomat és a szikla szélére állok. Tudom, hogy rövid döntés az egész, nem is kellene túlgondolni. De túl akarom gondolni. Manu a vízből magyarázza, hova ugorjak. Öt méter magasságban vagyok. Akár ugorhatnék is, de inkább csalogatom a bizsergető félelmet. Végül csak előjön, ezért visszaülök a sziklára. Manu felmászik újra mellém, ugorjunk együtt, mondja. Kiállunk a szikla szélére. Megfogjuk egymás kezét. Ne izguljak, csak merüljek el a karibi tengerpart látványában. Nézzem a partot, nézzem a pálmafákat. Nézzem a kék eget. Az előttünk elrepülő sirályokat. Akkor háromra! Spanyolul kezd el számolni. Épp mondanám a négyet, észre sem veszem, hogy már a levegőben vagyunk. Valahogyan a fehér ember önkéntelenül is seggest ugrik. Olyan felszabadultan röhögünk aztán a vízben, mely kitart addig, míg kiúszunk a partra.

Folytatás a litera.hu irodalmi portál oldalán itt.