Még öt és fél óra – Út a Karibra

Nagynéném keksz korrupciója arra volt jó, hogy a busz első ülését kapjam meg, közvetlenül a sofőr mögött. Ez később nagyon izgalmas pozíciónak mutatkozott. A busz hamar kikerül San José városából, és a kalandos, a várost karéjban körülölelő Braulio Carillo Nemzeti Parkon keresztül folytatja útját. San José több mint ezer méter magasan fekszik, körülötte hegyek, működő vulkánok. A Braulio Carillo sűrű, érintetlen, ellentmondást nem tűrő esőerdő, ahol még sosem sütött a nap. Az út ezen része ködbe vész. A busz lassan halad, van, hogy tülköl a kanyarok miatt. Az út menti sűrű növényzet miatt csak ritkán bukkan elő az elképesztő kilátás. Ha kitisztul a látóhatár, óriási, felhő karimával megkoronázott hegyek mutatják magukat. Ott a távolban, ott vannak egymással szorosan összenőve az óriás fák, a liánok, a páfrányok, és a fán lakó növények. A turisták hangosan morajlanak a gyönyörtől, pont olyan áhítattal, mint a Diótörő balettben, a harmadik felvonásban a Csipkepalota díszletén sóhajtanak fel boldogan a nézők. A csoda mindenütt velünk van.  Nekem legtöbbször a Gorillák a ködben című film jut eszembe, mert ez volt az első élményem az esőerdőről, és mint tudjuk, az első látvány, a legjobb látvány. Legalábbis az ég bele az ember zsigereibe. Tehát, most már azt sem tudjuk, merre járunk, Ruandában, vagy Costa Ricán, mindegy is, mert a két hely, – a téridő görbület miatt – itt a Braulio Carillo Nemzeti Parkban összeér.

mepe baralio.jpg
Ez az internetről van, de mindenképpen meg akartam mutatni.

Costa Rica történelméből nem a nemzeti parknak nevet adó harmadik elnök izgalmas számunkra, hanem José Figueres Ferrer, az ország életének egyik legfontosabb figurája. José Figueres vezette Costa Rica 20. századi történelmének legvéresebb fegyveres lázadását, ami a vitatott elnökválasztási eredmények miatt tört ki 1948-ban, 44 napig tartott, és közel 2000 fő áldozatot szedett. Miután José Figueres és juntája győzedelmeskedett, a legvalószínűtlenebb dolgot tette: feloszlatta a hadsereget. De ez még csak a kezdet volt. Ideiglenes kormányzása alatt stabilizálta az országot, szavazati jogot kaptak a nők és a feketék, törvényen kívül helyezte a kommunista pártot, és a tetejében megtette azt, amit valószínűleg egyetlen más Latin-amerikai politikus/puccsista sosem tett volna meg: 18 hónap elteltével önként átadta a hatalmat az új demokratikus kormánynak. Valószínűleg maradhatott volna elnök, senki nem lepődött volna meg különösebben, de José Figueres tudta, hogy hatalma legitimációhoz nem a fegyverek adnak alapot, hanem – a stabil jövő miatt – csakis a demokratikus választások. A négy év múlva megtartott elnökválasztáson győzedelmeskedett is, ő lett Costa Rica 34. majd a 1970-ben, a 38. elnöke.

Olyan, mintha a néhai José Figueres döntése máig kihatna az ország hangulatára. Talán a földrajzi adottságok is hozzájárulnak, de, valahogy az az érzése itt az embernek, hogy a lelki béke áll a fontossági sorrend első helyén, minden más utána következik; politika, munka, anyagi javak. Talán ez is indokolja, hogy Costa Rica a legstabilabb ország a térségben.  Ha az ember feladja a büszkeségét, feladja a hatalom iránti vágyát, akkor a béke a jutalma. Talán ezt ismerte fel Oscar Arias Sanchez elnök 1987-ben, mikor békeszerződést kötött a földnyelv országaival; Nicaraguával, Honduras-szal, El Salvadorral és Guatemalával, mely munkájáért Nobel-békedíjat kapott.

A Braulio Carillo Nemzeti Parkon keresztül kanyargós szerpentin vezet át, mely egy idő után békésen lejt, míg kiérünk a Kordillerák hegyláncai közül és elérjük Limon megye határát. A buszozás tébolya innen kezdődik. Figyelmem is kábé itt lankad le, és kezdődik az utazásnak az a része, ami szellemi homályba vész. Itt következik az, amit évek óta nem bírok megérteni. A táv, amit megteszünk, 220 kilométer. A nemzeti parkon átvezető 20 kilométert leszámítva, az út szög egyenesen száguld a tengerpart irányába, majd elérve azt délnek tart a part mellett a panamai határ felé. Az út hossza öt óra. Itt meghal minden tudomány. Nincsenek megállók, nincsen különösebb forgalom. Sőt, néha azt érzem, hogy kifejezetten gyorsan megyünk. Mégsem érkezünk meg soha. Ezt a fizikai abnormalitást senki nem kérdőjelezi meg soha. Elfogadják kész ténynek, mint a gravitáció létezését, vagy mint a Pitagorasz tételt.

mepe-sebesseg
Persze, hogy nem érkezünk meg, hiszen nem is megyünk. Nullán áll a sebességmérő (jobb oldalt).

A táj állandósul. Mit jelent, hogy a táj állandósul? Beállnak a színek, beállnak a formák. Banánültetvények hosszú sora, amerre a szem ellát. A fürtök bezacskózva, kék színű műanyaggal, ezek exportra mennek. A banánültetvények szünetében pálmafák. Zöld, zöld, élénk zöld. A buszmegállóban pisze orrú nők ücsörögnek, széles szoknyában. Férfiak hosszú nadrágban, csizmában, macsetével az oldalukon. Intenek a buszunknak, inkább csak megszokásból. Tákolt színes házak, útszéli éttermek. Vad sodrású folyók. Vakító kék ég, vakító zöld növényzet. Tomboló meleg, óriási páratartalom.  Időtlenség. Órák telnek el. Inni nem merek, mert úgysem állunk meg pisilni. Légkondi nincs, csak a kereszthuzat. Az egyetlen megoldás az, hogy az ember kiszáll ebből a körforgásból és nem törődik vele, illetve beletörődik. Nem mozog, nem idegeskedik, nem emeli a közhőmérsékletet. Az idő úgyis eltelik. Az út úgysem tart örökké.

mepe viszonylag rendezett.JPG
Ez itt egész rendezett.

Egyébként is, a Föld legboldogabb országában vagyok. A Boldog Bolygó Index szerint Costa Rica már évek óta vezeti azt a listát, melyen Magyarország valahol a 90., míg az USA a 150. hely körül cammog. Az index három tényezőt vizsgál: várható élethossz, élettel való megelégedettség és ökológiai lábnyom. Az ökológiai lábnyom tekintetében Costa Rica és USA pontosan a két véglet. Ez a felfedezés ad legalább valami tudományos magyarázatot a Los Angeles-i frusztráltságomra, és a San José-i eufóriámra.

A béke szeretete politikai és társadalmi szinten, békés, kiegyensúlyozott magánembereket eredményezett. Costa Rica lakossága nagy átlagban életszerető, vidám, gyermeteg alkat. Sokszor értetlenek, az órát nem ismerik, mindent megígérnek, imádnak hangos zene mellett grillezni a tengerparton, és ami a legfontosabb, imádják a jeget. A világ gondjai nem emésztik őket, a politika nem része a hétköznapoknak, mint nálunk Magyarországon, mely azt eredményezi, hogy a figyelem az igazi értékek felé fordul; család, barátok, szórakozás, és persze a foci. A Costa Rica-i állampolgár – más néven ticok – gyermeki lelkének ékes bizonyítéka a kicsinyítő jelzők mértéktelen használata.

Limon városát jelző tábla akkor tűnik fel, amikor már az ember többször feladta nyugalmát. Limon, Limon. Ez a legnagyobb város a tengerparton, a karibi vidék központja. Viszonylag magas lakosságszámához képest igencsak rurális jellegű, és inkább „város” mint város. Balra a temető, – jó karibi szokás szerint – színes csempével borított sírok. A feketék mellett nyugszanak a karibi kínaiak, tábla jelzi; kínai temető. Az ég úgy vált át sötétkékbe minden átmenet nélkül, mintha a természet hirtelen észrevette volna magát, tényleg, már a karibi partvidéken vagyunk, boruljunk csak be gyorsan, hiszen, itt így illik. A hirtelen beborulástól az élek és a színek még erősebbnek tűnnek. Limonban húsz percet állunk.

Három olasz fickó sertepertél az egyik étkezde kínáló pultja körül. Kicsit bátortalanok, de aztán az éhség úrrá lesz rajtuk, és minden átmenet nélkül tör ki belőlük az olasz szellem. Széles mozdulatokkal kunyerálnak kóstolót a fekete karibi asszonyoktól, akik kicsit zavarban vannak, de tűrik a letaglózó olasz szeretetet. A fiúk ingben, hosszú nadrágban. Hosszú nadrágban, mert csak tizenéves tacskók járnak rövidnadrágban. Rendkívüli udvariassággal fogadják a kunyerált ingyen falatokat.

Limon, és környéke, pont, mint New Orleans a Katarina után. De itt már nem lehet a rendetlenségért ezt a szeles nőt, Katarinát okolni, ez már a géniusz aktivitása, ez már a karibi rendetlenség maga; széjjel hagyott kókuszdiók, kidőlt fák, elrohadt házak, rohadó falevelek. A buszmegállók az út mentén itt is a társasági élet központjai. Nem tudni, hogy az arcok tényleg a buszra várnak-e, vagy csak ácsorognak, elütni, az amúgy is tengernyi időt. Az egyetlen település, ahol még megállunk az Cahuita szellemfaluja. Ismert régi kalóz vidék ez is, tele szellem legendával. (Ha valaki ismételne, itt tudja megtenni: Kalózok és egyéb misztikumok) Egy-két turista leszáll, de a csapat nagy része Puerto Viejo-nak tartogatja magát.

Még a nagy viszontlátás előtt Hone Creek előzi Puerto Viejot, ahol a kórház van, ide kell menni, ha megmar a kígyó. Azt hinnénk, hogy a település neve Home Creek valójában, amelyet a karibi néplélek nagyvonalúan elírt. Az elírás jogos, de sokkal nagyobb itt a nagyvonalúság a betűk elhagyásával, mint gondolnánk. Az igazság Honey Creeknél áll meg.

Hone Creek után már Black Beach jön, amelyről azt gondolnánk, hogy zömével a fekete lakosság lakja, amely nagyjából igaz is, tekintve, hogy ők itt az alapító atyák (erről itt írtam: Costa Rica – Puerto Viejo), de az elnevezés valódi oka a homokban rejlik. A Teremtő itt megviccelt mindenkit, feketét-fehéret, és koromfekete homokkal szórta fel a partot. Lehet is délben kapkodni a meztélábat – ahogy a nagyszüleim mondották vala – olyan forró a homok. Senki nem állította, hogy a karibi élet könnyű lenne.

Egy elhagyott rozsdás hajó az öbölben jelzi Puerto Viejo kezdetét. Ez a hajó, ez maga a világmindenség. Senki nem tudja, hogyan került oda, mikor, ki által. A tenger eszi, a növények eszik. Már egy fa is kinőtt belőle. Látszik, hogy a természet le fogja győzni a vasdarabot. Nekem ez a vasdarab olyan közel áll a szívemhez, mint az őszi Krisztinaváros Várbeli látképe.

mepe-rozsdas-hajo
A Krisztinaváros látképe a budai várból.

Most átmegyünk a hídon, jobbra a Nemzeti Bank, balra a Kínai élelmiszer boltja. Éttermek, kifőzdék, ruhaüzletek, bolt, bicaj kölcsönzők. Sok színes toldozott-foldozott építmény. Nagy meleg van, valószerűtlenül süt a nap. Az ismerős arcok lézengenek. Fordulunk be balra, egyenesen nekiszaladunk a tengerpartnak, amott van a buszmegálló, közvetlenül a  szemetes mellett. Leszállok, kiszedem a csomagom. Lassan, nem kapkodva mellém lép egy taxis, fáradtan megkérdezi, taxi? De, maga sem hisz benne, nyoma sincs a San José-i vehemenciának. A többi bajtársa tisztes távolságban ücsörög az árnyékban, ők meg sem mozdulnak. Úgy tűnik, azt várják, hogy a turisták lépjenek közelebb. Én ledobom a cuccaimat a padra, elheverek. Elli azt mondta, hogy kijön értem. Tehát jönni fog, addig pedig nekem nincs más dolgom, mint várni. Alig hallhatóan, a távolban, tompán szól a reggie. Csak akkor hallom, ha behunyom a szemem.

mepe-taxisok
Mindannyian Godot-ra várunk – taxisok a megállóban.

Ha tetszik az oldalam, kérlek szavazzatok rám az Allianz blogversenyén, itt.

Kövessetek a Facebookon, és az Instagramon több fotóért.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s