Alig volt hét hónapja, hogy hazamentem innen, abban a szent meggyőződésben, hogy évekig nem jövök. Ehhez képest épp landolni készülök a San Jose-i reptéren. Soha semmit nem szabad biztosra venni. Éjjel egy óra van. Vizsgálom magamban az érzéseket, mit érzek; meghatottságot, örömöt, boldogságot, mit? Tulajdonképpen egyiket sem. Hatalmas nyugalmat érzek. Rutin van rajtam. A hazatérés rutinja. Még a bevándorlási hivatalnok is ismerősként néz a Costa Rica-i pecsétjeimbe, és csak annyit mond, welcome back.

Hiába van éjjel egy, nincs bennem a megérkezés drukkja, félelme. Persze nyilván meghaltak a telefonjaim, de mindegy, úgysincs internetem, nem tudok überezni. Kénytelen vagyok az éjszakai hiéna taxisokkal megbirkózni. Ahogy kilépek a reptérről, ellepnek ezek a csávók. Taxi, taxi, kiabálnak San José kicsit párás, kellemesen hűvös éjszakájában. Nem akarok velük menni. Ah, hagyjanak már békén. Az egyik mellém lép, kérdezi, hova megyek. Mondom neki, hogy fel akarom tölteni a telefonomat, és kellene wifi is. Próbálkozom. Mutatja szemben a közwc-t, ott van áram, töltsem fel, ő meg ad nekem wifit a telefonjáról. Mondjam meg, hogy hova megyek. Így beszélgetünk. Szimpatikus az ürge, megkérdem, van-e kocsija. Nem tud leszállni a témáról, hova megyek. Elmagyarázom neki. Azzal kezdem, hogy nem szállodába megyek. Magyarázom a címet, ahogy a San José-i címeket magyarázni szokták: Calderon Guardia kórház látogatói bejárata, ötven méter nyugatnak, sárga ház a baloldalon. Jó, jó, de mi a hotel neve. Teringettét, mindig ez van, látom, hogy nem figyel. Mondom neki, hogy figyeljen egy kicsit, ne pörögjön már annyira a latin vére. Elmondom neki egészen a hetvenes évektől, tőmondatokban, hogy megértse.

A nagynéném Budapesten ismerkedett meg egy Costa Rica-i orvossal, aki Budapesten tanult, majd a János kórházban dolgozott. Egymásba szerettek, összeházasodtak. Született egy lányuk. Ezután költöztek San Joséba, a hetvenes években. Most már érti. És akkor a nagynéném házába megyek? Oda, igen, huszadjára mondom. Még mindig a reptér előtt ácsorgunk. Mi az. amit még meg kell osztanom vele, nem tudom. Végre megindulunk a kocsi felé. Egy sötét udvarban parkol egy fekete autó. Nyilván nem hivatalos taxit sikerül nekem is kiválasztanom, azt hiszem az ilyenektől szokták óvva inteni az utazókat. San Joséban mindig ezt történik. Kialkudtuk már az árat, nem rabol le tőlem többet, mint a taxisok szoktak általában. Harminc dollár a tarifa. Pedig volt az huszonhárom is, mondom. Mikor volt az már! – legyint a fickó.

Hajtunk a sötét gyorsforgalmin. Milyen zenét akarok hallgatni. Milyet, milyet. Ez az utolsó esélyem a salsa és reggie őrület bekövetkezte előtt. Tehát Rolling Stonest. Pörög is a youtube disco, együtt énekeljük a Sympathy for the devilt – pleased to meet you, hope you guess my name, oh yeah. Mit csinál a nagynéni. Úgy látszik ezt a témát nem tudjuk elengedni. Mit csinál, mit csinál, nem akarok belemenni, nyugdíjas, azt mondom. Hat unokája van. Hat? Hat. Hol tanultam meg ilyen jól spanyolul? Tizenkét éve itt voltam egy évig, azóta vissza-visszajárok. Egy évig? Egy évig. San Joséban? A karibon, Puerto Viejoban. Erre tudom, hogy mi következik, rázni fogja az ujjait. Így is van. Uh, Puerto Viejo, mondja, és rázza is az ujjait. Mit csináltam Puerto Viejo-ban? Dolgoztam, pincérnő voltam. Volt egy dzsungelház, négyen béreltük, magyar lányok. Tudom, hogy a végére még egy esszenciális kérdés hiányzik, érzem, hogy készülődik, mozgolódik már benne, nem fogja tudni visszatartani, hogy megkérdezze: Magyarország messze van? Hány óra repülővel? Hideg van ott? Messze. 14. Négy évszak. Tudom kívülről.

Rendkívüli percek ezek a San Jose-i történetben. Péntek éjjel van, sehol senki az utcákon. Se kocsi, se ember. Érzem az irányokat, tudom, mikor és miért fordulunk be. Egyszer csak megtanulom ezt a várost is. Ott a kórház, most kell balra fordulni. Ott a sárga ház. Emberünk kiszáll az autóból, körbenéz. Itt lakik a nagynéni, kérdezi, mintha ő készülne lefeküdni. Még kedélyesen beszélgetne, ahogy látom, viszont rendes, mert megvárja, míg bemegyek a kertkapun a saját kulcsommal.

A saját kulcsommal, bizony, mert legutóbb, januárban a nagy búcsúzkodás közben az bizony nálam maradt. Hordoztam magammal öt hónapon keresztül Budapesten, egyszer csak belém nyilallt, te jó ég, milyen kulcsok ezek! Két napig nem jutott eszembe. Levehettem volna őket, de nem vettem le. Hat hétig velem nyargaltak az USA-ban is. Csak akkor jutottak a kulcsok eszembe, mikor nagynénémmel szerveztük, hogyan jutok be éjjel a házba, anélkül, hogy felkelteném. Hiszen van kulcsom! Persze, hogy van, akkor gyere be. Így történt.

Másnap San José soha nem látott gyönyörű arcát mutatja. Kellett nekem ez a hat hét Egyesült Államok, meg az a hat nap Los Angeles, és tessék, San José megszépült. (Pedig ugye San Josén nincs is sok mindent szeretni, ezt a témát már januárban vettük, itt tudjátok átismételni: https://goodaysblog.wordpress.com/2015/12/26/san-joseban-a-helyzet-valtozatlan/.)

A délutáni San José esőre készülődik. Összeborul az ég, sötétkékbe. Először csak szemerkélni kezd, aztán nekiindul, kegyetlenül. De ekkor már lent vagyok a belvárosban, behúzódok én is egy eresz alá, várom, hogy kicsit elálljon, de igazából nem érdekel, had essen, nagy lóugrásokkal tovább szökkenek, lesnek az arcok, még a biztonsági őr is les, ahogy szabályosan, távolugrással landolok a boltban. Pura vida, mondom neki. Röhög. Én is röhögök. Pura vida. Csupa élet, tiszta élet, ennyit jelent. Így köszönünk egymásnak itt, ugyanis.

A San José-i hétvége gyorsan elröppen. Vasárnap mókával telik a hat unokával. A legidősebb, tizenhat lesz, a legkisebb csak hat hónapos. Mind a kettőjüket velem egykorúnak érzem. A kor csak illúzió, nincsen semmi jelentősége.

Hétfő reggel a tízes busszal megyek a Karibra, ahogy mondani szoktuk. Akkor is überezni fogok, ha sokkal kényelmesebb lenne a sarki taxit leinteni, akkor is, ha nincs jelentősége az árnak, mert tudom, hogy két-három dollár a taxi ára. De űz a kíváncsiság. Hogyan működik az über egy olyan városban, ahol nincsenek címek? Hogyan ütöd be azt, hogy a Calderon Guardia kórház látogatói bejáratától 50 méter nyugatra? Találomra nyomogatom a telefonomat. Mikor megjön a sofőr, elmondom neki szóban is, hova akarok menni. Szerinte rosszul tudom, és nem onnan mennek a karibi buszok, hanem amonnan. Utoljára leszek igen ideges. Magyarázom, hogy biztos, hogy nem amonnan, hanem onnan. Rá akar venni, hogy menjünk el gyorsan amoda, és kérdezzük meg. Tombolok. Mondom neki, hogy ne gondolkodjon, csak vigyen. Nagy nehezen fordul az autóval, és állunk irányba. Minden buszgarázsnál ki akar szállítani az autóból, szaladjak ki, kérdezzem meg. Tudom, hogy jót akar, de én még annál is jobbat. Magyarázza, hogy ha mégsem onnan indul a buszom, akkor ingyen elvisz majd amoda. Közlöm vele, hogy 5 perce van megérkezni az állomásra, különben eladják a jegyemet, amit a nagynéném foglalt le telefonon. Nagynénémet szeretik ott, mert mindig visz a pénztárosnak kekszet, aki ezért a hátsó ülésre ad mindig jegyet, ahol nagyobb hely van a lábnak, csomagoknak. Végül megérkezünk, de a sofőr még ideges, látszik, hogy szívesebben vitt volna amoda, még mindig nem hiszi el, hogy jó helyen vagyunk. Hülye turistának néz. Nem tudja, hogy úgy ismerem ezt a buszpályaudvart, mint otthon a Délit. Lehet, hogy el kellene mondjam neki, hogy a nagynéném egy Costa Rica-i orvoshoz ment hozzá, aki az orvosi diplomáját Magyarországon szerezte, és hogy a hetvenes évek óta itt él San Joséban. Lehet, el kellene mondjam neki, hogy egy évig laktam az országban és azóta visszajárok, mert nem tudom kiverni a fejemből. Lehet, hogy el kellene mondjam neki mindezt, hogy megértse, hogy megnyugodjon. De nem lehet, sietnem kell, mert eladják a jegyemet.

Ha tetszik az oldalam, kérlek szavazzatok rám az Allianz blogversenyén, itt.

Kövessetek a Facebookon, és az Instagramon több fotóért.