Nincs Amerikai Álom! – Los Angeles

Azt hiszem Amerika legnagyobb félreértése Los Angeles. Ahogy nem értettem, hogy bárki is, hogyan képes Las Vegasban élni, úgy nem értem, hogy bárki is, miért akar egyáltalán Los Angelesbe MENNI. Én hat napot áldoztam ennek a földi pokolnak, ahol a nap 24 órájában valamely középkategóriás zombi film szereplőválogatása zajlik. Ez az utazás legnagyobb tévedése volt.

Utálom azokat a városokat, ahol jómódúnak kell lenni ahhoz, hogy embernek érezhesd magad. Kell, hogy legyen autód, minimum West Hollywoodban, vagy Beverly Hillsen, – vagy ezek környékén – egy kertes házadnak, talán medencével, hogy a száraz meleget el tudjad viselni nyáron. Mert hiába érzed a tenger közelségét a levegőben, ez csak a tenger, az óceán ígérete, mely húsz kilométer távolságban van. Ha mindez megvan, ház, autó, kert, medence, akkor talán beszélhetünk komfortérzetről. De arról is, csak szigorúan a közvetlen környezetedben. Konkrétan a házadban, a kertedben, a medencéd partján. Az autódban. Az étteremben, plázában, munkahelyeden, ahová az autóddal mész, miközben nem érintkezel a külvilággal, hiszen akkor azon nyomban összeomlik a világod. Csak ilyen módon, ilyen elszeparáltan mentesülhetsz a napi nyomortól. Nem is nyomor. A nyomor rossz kifejezés, mert igazi nyomort Kuala Lumpurban láttam, ahol táplálékhiánytól fogatlan emberek feküdtek a koszos utcán. Itt valami más történik. Megpróbálom megfogalmazni.

Valahogy az egésznek, ami itt zajlik város szinten kicsiben, köze van ahhoz, ami az egész USA-ban nagyban zajlik. Hogy elszabadultak az indulatok, és mindenki elvesztette a türelmét. A társadalmon kívüli emberek és a társadalmi rend fenntartói látszólag minden ok nélkül halomra ölik egymást. A probléma túlnyúlik az egyes eseteken. Azok az emberek kint vannak, akiknek bent kellene lenniük; kórházban, börtönben, diliházban. Mind a két oldal fél.

Nincs szociális rendszer. A város tele van hajléktalannal. Minden utcasarkon, buszmegállóban, metrón, minden közösségi ponton ezek a férfiak és nők hevernek, akik nem egyszerűen hajléktalanok. Mentálisan deformáltak. Sokan drogoznak. Egy pillanat választja el őket a tébolytól. Sokukat még az sem. Mindegyik szemében valami lázas gyanakvás ficánkol. Nem szabad a szemükbe nézni, mert rögtön áll a bál. Los Angelesben szoktam meg, hogy baseball sapkában és napszemüvegben járjak – mint a filmsztárok, – pusztán azért, hogy ne lássák, merre nézek. Így is ért atrocitás bőven. Egy férfi a buszon mellém ült, közel hajolt az arcomhoz, és elkezdte mondani az arcélemnek, fuck you, fuck you, fuck you. Erre nem tudsz mit reagálni. Imádkozol, hogy hagyja abba. A buszon nyilván senki nem siet a segítségedre, mert azok is vagy retardáltak, vagy azok is félnek.

LA alvás
Valaki mindig alszik az utadban.

West Hollywoodban a Starbucksban egy transzvesztita készült fel az esti fellépésére. Férfiként érkezett, a wc-ben öltözött át, az asztalon sminkelte ki magát, majd nőként távozott. Mindezt közel egy óra leforgása alatt. Senki nem szólt rá, hogy ez nem az öltözője. Mellettem egy túlpörgéses fekete fickóra viszont rászóltak, hogyha nem fogyaszt, távozzon. Nagy elánnal pakolni kezdett, majd csatlakozott a kávézó előtt ácsorgó haverjához, aki húsz perce már egy dobozt hajtogatott, amibe leveleket tömködött. Mikor ezt befejezte, tenyerével rácsapott az ablaküvegre, és bemutatta a dobozt. Oldalakon keresztül tudnám sorolni ezeket a fragmentumokat.

Pánikomra, kiakadásomra, félelemre sokan azt mondták, de hiszen tudni kell, hova menni! Ilyen nincsen. Mert ez a történet zajlik Los Angeles szinte minden pontján; a belvárosban, Hollywoodban, Santa Monicán és hatványozottan ez volt Venice Beachen.

Hogy erősödjön az abnormális közérzetem, az őrültekhez csatlakoznak az egyszeri turisták is. Érdekes egy réteg. Könnyen megbabonázható, olcsó csecsebecsékkel könnyen lekenyerezhető. A Hollywood boulevardon – ahol azok az ominózus csillagok találhatóak – apuka éppen röhögve fotózta a négy éves forma gyerekét, aki a világ egyik legmocskosabb utcáján található, betonba vésett csillagot nyalogatta. Őrület. Egyébként is. Ki akar azért Hollywoodba menni, hogy sztárokat lásson? Vagy, hogy sztárok viasz hasonmásait lássa?

los angeles sidewalk
Írás a járdán. Mindent elmond korunkról.

Amióta megérkeztem Los Angelesbe, csak David Lynch járt az eszemben. Hogy az amerikai filmiparból miért pont ő villódzott az agyamban élesen, érdekes kérdés. Talán azért, mert a hihetetlen gazdagság és a reménytelen fizikai és szellemi nyomor között olyan óriási a feszültség, olyan megemészthetetlen az ellentét, hogy csak olyan kattant filmek születhetnek belőle, mint a Mulholland Drive. Emiatt aztán nem is vesztegettem sokat az időmet, biciklit béreltem és feltekertem megnézni a Mulholland Drive-ot.

La mulholland drive
Mediterrán táj. + Must have picture

A Los Angeles-i elit utcái tele voltak a mexikói kertészek platós autóival. Hétfő volt. Jöttek, hogy rendbe tegyék a hétvége után a házat, a kertet. Csak a jardinerok spanyol anyázása hallatszott, amerre csak mentem. Egyetlen lakossági arccal sem találkoztam.   A környezet a hegyekben olyan, amilyen. A kaliforniai táj mediterrán hangulatot sugároz. Sistereg a táj a szárazságtól, kabócáktól. Ég a növényzet, égeti a nap. Még sincs az az érzésem, hogy sütne a nap. Az ég nem kék. Hiányzik belőle a nedvesség. Talán ezért az az érzésem, hogy nem is süt itt a nap. Világos éjszakában sétálok. Sötétség délben, ahogy mondani szokták.

LA bogár
Na végre egy szép kompozícó. Bogár és hosszú fa. (Mi a neve??)

Rasszizmus. Los Angelesben tanultam meg, hogy azok az emberek is rasszisták, akik az ellenkezőjét állítják magukról. Mindenki valamilyen szinten rasszista, nincs kivétel. Nagy gyűlölet tégely az egész. A fehérek a white trasht, a feketéket, a mexikóiakat, néha az európaiakat. Az északi feketék a déli feketéket. A feketék a fehéreket, a mexikóiakat. Az amerikai kínaiak a frissen érkezett kínaiakat. A mexikóiak a feketéket. Lehetne még vegyíteni, ki kit gyűlöl. Ki kitől fél. Mert, ugye a gyűlölet és a félelem azonos helyről táplálkozik.

Nincsenek közösségi terek, nincsenek parkok. Nincsenek éttermek teraszokkal, nincsenek sétáló utcák. Az utcákon csak a turisták és az őrültek sétálnak. Senki más. A híres Beverly Hills-i bevásárló utca, a Rodeo Drive inkább hasonlít a füredi butiksorhoz, mint bármi máshoz. Tehát ez is a világ egyik nagy félreértése. Ha a füredi butiksoron nem a Havaiana és Crocs műanyagot árulnának a többi kínai szuvenír mellett, hanem Louis Vuitton és Armani boltok váltanák egymást, azt hiszem, a mi Füredünk jobb lenne, mint a Rodeo Drive. És most nem az ország iránti elfogulatlan szeretet szól belőlem, hanem a rideg racionalitás.

 

LA nem süt a nap
Néptelen utcák. Látszat napsütés, látszat pálmafák.

 

Nincs amerikai álom. Robotolás van. Ha kiszállsz a körforgásból, felesznek a keselyűk. A fiatalok nagy része óriási hitellel a háta mögött vág bele a felnőtt életbe. Oktatás, autó, lakás. Nem lehet leállni, nem lehet a termelési láncból kiállni, hiszen nincs, ami felfogja az embert. Nincs élet, csak termelés van. Nincsenek emberek, csak termelési tényezők. Ez az apokalipszis maga. Nincsenek közösségek, nincs természet, csak épített környezet. Csak a saját teredben vagy biztonságban; autóban, taxiban, a hitelre vásárolt lakásodban. Nem ülhetsz nyugalomban egy padon, mert pillanatokon belül egy őrült megtalál. Az emberi kapcsolatokat elsősorban az agresszió és a bizalmatlanság jellemzi. Nem csoda, hogy előbb szólalnak meg a fegyverek, mint a józanész hangja. Hiszen mindenki fél. Én is féltem. Hat napon keresztül féltem. De ezt akkor még nem realizáltam, megszoktam, mint normális közérzetet. Ki akarna élni ilyen világban?

A Los Angeles-i hat napnak egy igazán pozitív oldala volt; hogy eltelt. Úgy hogy, most már el innen!

Ha tetszik az oldalam, kérlek szavazzatok rám az Allianz blogversenyén, itt.

Kövessetek a Facebookon, és az Instagramon több fotóért.

Reklámok

5 hozzászólás Új írása

  1. Mátyás szerint:

    Biztos velem van a baj, de nyugati parti körúton Los Angeles tetszett a legjobban. Semmi attrocitás, nyugodt emberek, nagyon szép kék ég, gyönyörű óceánpart, kedves, közvetlen emberek. Santa Monica gyönyörű és nagyon élhető, éjszaka is nyugodtan sétálsz. Nincs a nagyvárosi félelemérzet. Ami mindenhol máshol azért jelen volt. San Francisco, Las Vegas, na ezek tényleg ilyen szempontból sokkal rosszabbak voltak. Sokkal kevesebb hajléktalant láttál. Pedig végig néztük az egész várost és bár tényleg vannak rosszabb részek (Venice Beach) de alapvetően pont ez volt az a hely, ahol el tudtam volna képzelni az életem, szemben a többi hellyel.

    Kedvelés

  2. Gáborné Bea szerint:

    Miért akar valaki Losziba menni ? Amiért te is mentél. Hogy megállapítsa, milyen.

    Kedvelés

  3. Dósa Istvánné szerint:

    Eddig sem vágyódtam oda, ezután meg még ugy sem.

    Kedvelés

  4. kaa szerint:

    Én nem láttam épp ennyire lesújtónak, de azért nagyon sok igazság van a cikkedben… az amerikai álom már nagyon messze áll a mai USA-tól 😦

    Kedvelés

  5. Constantinus szerint:

    Éltem LA-ban én is. Egyrészt valóban rideg magamutogatás az egész, ám más részről mindaz amit írsz, a világ számtalan pontjára ugyanígy elmondható. Igen. Még kelet Európában is.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s