A Flagstaff-i melankóliából egy kedvező Las Vegas-i hotelajánlat rángat ki. Saját szoba 35 dollár pluszt adóért cserébe, egy éjszakára, 500 méterre a Stiptől. Úszómedencével. Ez elég is, hogy szedjem a sátorfámat. Az egyik recepciós visz ki a buszpályaudvarra, ugyanaz, aki egy héttel korábban fogadott. Elmesélem neki a jövőbeli terveimet, köztük Costa Ricát is. Rövid úton kiderült, hogy fél évet töltött ő maga is Puerto Viejo-ban, ahol én is laktam egy ideig, és ahová éppen – közel 10 nap múlva – visszatérni készülök. Talán valami efféle jelre , megerősítésre vártam, az elmúlt napokban. Hát most megkaptam.

Az öt óra Greyhound buszozás már fel sem izgat. Immunis vagyok már erre az utazó közönségre, észre sem veszem a fura alakokat, és meglehetősen gyorsan el is telik az a pár óra.

Világosban érkezem meg Las Vegasba. A buszpályaudvar a városon kívül van, egy lepusztult ipari negyedben. Ha nem tudnám biztosan, hogy Las Vegasban vagyok, a következő ötletem a külső Gyáli út lenne. A formám persze tipikus. Az amerikai telefonom lemerülve, überezés kizárva. Taxi sehol. Egyébként is, gyalogolok egy kicsit, aztán felszállok a buszra, az meg majd pont letesz a szállodánál. Nincs semmi baj. Közel húsz kilóval magamon ütemesen menetelek. Elvétve gyanús formák az út mentén. Húsz perc után látom meg az első buszmegállót. Egy fehér vak nő, két fekete férfi és egy fekete nő várakoznak. Az egyik fekete férfi hirtelen a mögöttünk lévő épület felé kezd el szaladni, behajol egy ott várakozó autóba. Széles gesztusokkal magyaráz. A fekete nő aggódó arccal néz hátrafelé. A fickó tovább magyaráz az autósnak. Nem történik semmi igazából. Mégis itt kezdődik az egész, ami Los Angelesben teljesedik ki. Elkezdek félni.

Ebben a pillanatban jelenik meg egy sárga taxi. Nem is hezitálok, leintem. Hirtelen a rémálom visszavált rendes életbe. Van, amikor nem szabad hezitálni, meghozni a helyes döntést. Az alig tíz perces útért 21 dollárt fizetek. A bolgár taxis még borravalót is kér, mire közlöm, hogy nem értem miért akar valaki borravalót egy ekkora lehúzás után? Röhög. Las Vegas kiköveteli a pénzáldozatot, ez nem vitás. A bank mindig nyer.

Az én kis olcsó szállodám egy monstre kaszinó hotel. A szállodai lobbi helyén rulett, póker, black jack, nyerőgépek. Ablak nincs, állandó éjszakában telnek a nappalok. Többen cigarettáznak. Las Vegasban mindent lehet annak érdekében, hogy a bank nyerjen.

A szoba korrekt, a fél napot ott töltöm. Élvezem a magányt, élvezem, hogy végre egyedül alszom. A medence rendben van, de olyan meleg van, hogy végeredményben az egész élvezhetetlen.

Amúgy is a helyzet elképesztően szürreális. Adott a sivatag, kiégett puszta mindenütt. Egy lepusztult város, széles autóutakkal, jellegtelen épületekkel. A város központjában villódzik egy több mérföld hosszú színes utca, ez a Strip, rajta a világ leghíresebb szállodái, kaszinói. Minden, ami mögötte van, viszont a nyomor maga. A lakosság három műszakban dolgozik. Mindenki a kaszinó-étterem-szálloda bizniszben érintett. Nem értem, hogy bárki miért is akarna itt élni. Ez egyfajta földi pokol. Nincsenek fák, nincs természet. Kősivatag a kősivatagban. Minden körül negyvenöt fok meleg.

Ebben a látószögben nem is olyan főnyeremény a szuper olcsó szállodám. Az az ötszáz méter maga az örökkévalóság ebben a melegben és ebben a nyomorban. Egy négysávos úton kell csak előre haladjak. Két buszmegálló. Egyet lesétálok, aztán feladom, a vizes hajam meg is száradt már. Megállok a buszmegállóban. Ide is el kellene egy légkondi, mint Dubaiban van. De itt nincs afféle szociális érzékenység, mint az araboknál. Itt csak a trash réteg jár busszal, azoknak meg minek építsünk bármit is, hiszen nem tesznek hozzá semmit az amerikai álomhoz! Mikor meglátom a buszt, előveszem a pénztárcámat, hogy aprót halásszak elő. Ekkor tűnik fel egy férfi, nagy bottal a kezében, meztelen felsőtesttel. Meredten néz rám, felém halad. Kicsit imbolyog a járása, de nem részeg, inkább valami cuccon van. Agresszív a tekintete. Ahogy közel ér hozzám, a tárcám felé kap, mint egy tigris, aki mancsával rácsap az áldozatára. Nem találja el a rózsaszín pénztárcámat, mintha mi sem történt volna, halad tovább. Lényegtelen interakció, az univerzum nem áll meg, megy tovább az élet.  Érkezik a busz, fogalmam sincsen mennyi a tarifa. A sofőr csak annyit kérdez, mennyim van. Egy fél dollárt adok neki.

A Strip-en a világ egészen más. Csillogás, gazdagság, biznisz, a felnőtt Disneyland maga. Engem nem nagyon köt le az éttermek-plázák-kaszinók végeláthatatlan sokasága, de az tény, hogy ha valakinek vannak eltapsolni való dollárjai, az kiválóan szórhatja itt a pénzt, gyorsan kipukkanó, színes-üres légvárakra. Hamar rájövök, hogy el kell engedni ezt az érzést és át kell adjam magam – ha csak pár órára is – a vegasi felhőtlen boldogságnak.

A Stripen kóvályogva egyik pillanatról a másikra az utcáról egy plázában találom magam, Armani és Gucci boltok hálójában. Onnan rögtön az örök éjszakában, a kaszinóban, ahol csak a nyerőgépek világítanak. Hirtelen azt sem tudom, hol van a kijárat ebből az éjszakából. Hömpölyög a tömeg. Mit lehet itt csinálni, ebben a városban pár óra után?

A rulett az más, az maga az élet. Állok a rulett asztal mellett, emlékszem, hogy Dénes barátom mit mondott a nyolcas számról, távolból nézem a játékot, erősen gondolok a nyolcasra. Szinte nem is csodálkozom, mikor a szemem előtt áll meg a golyó a fekete nyolcason. Persze ez már éles helyzetben nem sikerül. A kaszinóban az a csodálatos, hogy minden percben ott a lehetőség, hogy az életed más irányt vegyen. Én óvatos vagyok, piros-feketét játszom. Elvesztem azt a mennyiségű pénzt, aminek nincs jelentősége, egyféle áldozatként mutatva ezt be a vegasi isteneknek. A következő pillanatban, nem tudom milyen erőtől vezérelve, Gordon Ramsey burger/hotdog éttermében találom magam. A hot dog minden dollárt megér.

A naplemente a belvárosi óriáskeréken ér. Nem volt megtervezve, pont így jött ki a lépés. Határtalanul boldog vagyok odafent. Szeretem ezt az izgalmas tériszonyt. Szeretem látni, ahogy a sivatagból város lesz. Szeretem a vegasi fényeket, ahogy keverednek a nap rózsaszínű sugaraival.

A vegasi mámort, őrületet nem sikerült megértenem. Nem értem meg, hogy emberek mitől tudják itt elveszteni az eszüket? Nem értettem meg azt sem, hogy az angol fiú, akivel Flagstaff-ban és a Grand Canyonban is találkoztam, miért őrült itt meg, és három nap helyett miért három hétig maradt, teleposztolva a facebookot nem kicsit vállalhatatlan képekkel.

Búcsúzásképpen hagyom, hogy az egyik kaszinó bárjában a pultos csaj nagyon kedvesen még utoljára becsapjon pár dollárral, rendben van, ez is Vegas része. Izgatott szívvel alszom el, mert tudom, hogy másnap már Los Angeles vár.