Utazási depresszió

Mit csinál az ember az élet kalandja után? A Grand Canyon után kínosan aktuálissá vált a kérdés és Flagstaff jó hátteret biztosított hozzá; nem volt zavaróan inspiráló, ellenben elég nyugalmat biztosított, hogy kimeditáljam a jövőt.

flagstaff festm 2

Az eredeti, nagyon plasztikus tervem a Grand Canyonig szólt. Akkor is és most is úgy éreztem, hogy ha eljutok odáig, utána valójában már mindegy. De, hogy ez a mindegy mit is jelent pontosan, na ezt kellett Flagstaffban körülhatárolhatóan definiálni, hogy aztán ez a mindegy – katonai szakzsargonnal élve – végrehajtásra kerüljön.

Szerettem volna Arizonában maradni. Szerettem volna Sedonába elmenni, vagy megnézni az Antilope-kanyont, fent, északon. De kifújt már a kreativitásom. Egyszerűen feladtam. Annyira küzdelmes USA-ban autó nélkül közlekedni, hogy le kellett mondjak ezekről a helyekről. Nem éreztem emiatt csalódottságot, vagy szomorúságot, csak egyszerűen tudomásul vettem azt a tényt, hogy az amerikai életben mozgássérült vagyok autó nélkül.

Ugyanakkor nemcsak a következő pár napról, hétről kellett döntenem, hanem az egész augusztusról. Szerettem volna egy helyben tölteni egy egész hónapot, ahol tényleg lehetőségem van pihenni, összeszedni gondolataimat, minden szempontból utolérni magam. És főleg eldönteni, hogy aztán mi legyen. Tudtam, hogy ez a hely nem lehet az USA-ban, mert azt már nem tudnám megfizetni. Latin-Amerikán gondolkoztam.

Három napig ültem Flagstaffban. Egyébként is sajgott minden tagom az izomláztól. A napok látszólag egyhangúan teltek. Reggel sokáig aludtam, két órán keresztül, pizsamában reggeliztem. A hosztel már üres volt, minden utazó neki indult a maga programjának, mire én összeszedtem magam. Sétáltam egy kört a városban. Szakállas vademberek a platós autókban. Nagy rönk fák. Fenyőerdők. Galyatető. Twin Peaks. Ezek a testvérvárosai Flagstaffnak. Menő éttermek, kis sörkifőzdék. Hot yoga. Volt egy Whole Food bolt gyalogos távolságban. A 66-os út átszeli a várost. Csakúgy, mint a Chicago – L.A. között közlekedő vonat. Tehervonatok. Várni kellett, hogy elmenjenek. Kár számolni a vagonokat, megszámlálhatatlanul soknak tűntek. Később beültem egy kávéra. Délután megebédeltem, ha szerencsém volt, pont az eső előtt vissza is értem a szállásra. Mert minden délután esett, jó pár fokkal lehűtve aztán a levegő hőmérsékletét. Eső után, a helyi arcokkal a naplementét néztük. Örvendeztek a délutáni esőn. Monszun időszak van, ezt mondták.

flagstaff ég
Mintha az erdő égne, pedig csak a nap megy le

Valamilyen jelre vártam. Hogy majd megszáll valami isteni ihlet, mely eldönti, hogy mi legyen. Megsúgja, hogy mi a jó ötlet, megfogja a kezem és odavezet. De, nem kaptam ilyen egyértelmű segítséget. Egyszer csak az a nagyon erős érzés szállt meg, hogy nekem kell eldönteni, merre tovább és nem várhatok semmi másra. És akkor eldöntöttem, hogy haza megyek. Nem akarok új helyeket felfedezni, nem akarok magamnak több kihívást. Be fogom fejezni az amerikai utat, melynek a vége természetesen csak a Csendes-óceán partja lehet. Be fogom fejezni, és utána haza megyek.

De, hogy mi a hazamenés, a hely, ahol otthon érzem magam, egyelőre még nem Magyarországot jelentette, hanem választott, második otthonomat. Mert én tizenkét éve végeredményben Costa Ricára hazajárok.

Reklámok

2 hozzászólás Új írása

  1. Dénes Biedermann szerint:

    Nórikám,véleményt szántszándékkal nem írok,mert teljesen mellékes,ráadásul dialógust igényel,úgyhogy majd a jó rosé mellett,összes helységemben talán. Hangulatodat depresszívnek írod,-és az is! Hagyd a francba ezt a szép Őrültek házát és irány oda,ahol már sokszor jól érezted magad.Ahol gyalog közlekedni nem ciki. Most,hogy itt van lassan 20-a még többet gondolok rád,kérjük a vidámabb Nórikát,és a személyes beszámolót!

    Sokszor puszillak.

    Dini

    2016. augusztus 19. 2:06 goodaysblog írta, :

    > Goodaysblog posted: “Mit csinál az ember az élet kalandja után? A Grand > Canyon után kínosan aktuálissá vált a kérdés és Flagstaff jó hátteret > biztosított hozzá; nem volt zavaróan inspiráló, ellenben elég nyugalmat > biztosított, hogy kimeditáljam a jövőt. Az eredeti, nagyon ” >

    Kedvelés

  2. Bencsik Dávid szerint:

    Nórikám, egyértelmű a válaszom: irány Portugália! Majd meglátod, ha hunyorítasz, kicsit olyan lesz, mintha Cabo Verdében lennél és Cesaria Evora szólna a helyiek konyháiból, de legalább is a Fado. Kiülhetsz itt is az óceán partjára – hátat fordítva Európának és mindannak amit Európával társítasz – és a portugálok melankóliájával ginjinhát szopogatva élheted át a Saudade vágyakozó világát. Mindezt Európában. Közel hozzánk!

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s