A Grand Canyon trip

Ha az ember helyes úton jár, különösen, ha követi megérzéseit, álmait, akkor a véletlen, a sors, az isten, vagy a szerendipitás minden lehetséges eszközzel segíti azok megvalósításában. Valóban. Mi másképp értékelhetném az alábbi útjelzést, mely a Grand Canyon Nemzeti Parkban fogadott?

g nora

Mikor 70 mérföld autókázás után Flagstaff-ból megérkeztem, az első dolgom az engedély, valamit az első esti sátorhely biztosítása volt. Délután egyre mindent elintéztem, és mint, aki jól végezte dolgát, ücsörögtem a sátor előtt. Ekkor jutott eszembe, hogy a Canyon itt van karnyújtásnyira, itt van a szakadék széle, alig fél kilométernyire! Hiszen ezért jöttem.

Sokan kérdezték a parkőröket, rangereket, honnan a legjobb a kilátás. A kishölgy nagyon okosat válaszolt, always the first view is the best view. Valóban. Nem is lehet más szavakkal illetni, csak azzal, hogy grandiózus. Nem hasonlít egyáltalán semmihez, csak önmagához, azokra a képekre, amelyeket ezerszer és ezerszer mindenki látott már. A valóság pont ilyen. Mikor elsőként pillantottam meg ezeket a vörös sziklákat, erősen dobogni kezdett a szívem és könnybe lábadt a szemem. Most először éreztem úgy az út során, hogy jóllakattam a bennem rejtőző kíváncsi, elégedetlen lényt, megetettem a siker élményével, hiszen, ez siker volt a legjavából, tiszta, saját teljesítmény. És, még hol volt a túra… A Canyont később fentről én is megnéztem minden szögből, de azt hiszem, az első kép égett be legjobban az emlékeim közé.

g- first view
első kilátás

Tehát az első napom a Déli Perem körbeszaglászásával telt. Nem volt sietségem, viszont nagyon fáradt is voltam. Éjjel ugye keveset aludtam, a nap eleje nagy izgalmakkal telt, nem is csoda, hogy a szakadék szélén, ezen a ponton, leheveredtem, és valljuk be, elnyomott az álom. Így élhetett a régi ember, ilyen szimbiózisban a természettel, ahol rájött a fáradtság érzése, leheveredett, elnyomta az álom.

g alvás
éppen itt

Valamivel sötétedés előtt értem vissza sátorhelyemre, ahol megvacsoráltam, megismerkedtem a szomszédjaimmal, egy hatvanas német mukival, aki Oregonból New Orleansig tekert a bicajával, valamint egy fiatal francia lánnyal, aki ugyanazt a kört akarta bejárni, másnap és harmadnap, mint én. Elhatároztuk, hogy együtt indulunk el másnap reggel.

Mindketten láttuk egész nap annak a lánynak az arcképét kiplakátozva a szakadék mentén, aki eltűnt áprilisban és senki nem tudja, hogy mi lett vele. Meghalni nem jó dolog, de úgy meghalni, hogy senki nem tudja, mi lett veled, annál talán nincs is rosszabb.

Ennek a lánynak az arcképét nézve költözött belém egy kicsit a félelem, talán egészséges félelem. Ezért aztán meg is könnyebbültem, hogy ezzel a francia lánnyal teszem meg a kirándulás egy részét. Kicsit bántam, hogy nem egyedül leszek, kicsit talán elkedvetlenedettem, hogy alkalmazkodni kell valakihez, akit nem ismerek. Végül a dolog másképp alakult. A lány hajnalban akart indulni, a reggel négy számomra kivitelezhetetlennek tűnt, én aludni akartam. Ezért aztán nem jött össze a közös indulás, és komótosan, elegánsan fél hétkor egymagam indultam meg a szakadékban, lefelé.

g reggel
Reggel hat harminc, ébred a Canyon

Túráztam én már annyit életemben, igazából nem voltam bizonytalan magamban. Egy dolog nyomasztott csak, a hátizsák súlya; a négy liter víz, sátor, hálózsák és élelem. Aztán meg az, hogy nem volt rendes túracipőm, csak a futócipőm. A vörös homokos, salakos, apró kavicsos kitett ösvényen pedig sokszor megcsúsztam. A hátizsák adott hozzá egyfajta bizonytalanságot. Lassan mentem. Az első fél óra árnyékban telt. Még hideg volt az orrom, a kezem a hajnali hideg miatt. De, éreztem, hogy szemből, az árnyékon túl, ahol a sziklák már égtek a napfényben a levegő tolja felém a forró levegőt. Készül, ébredezik a kanyon. Tudtam, hogy a túra nagy részét árnyék nélkül fogom megtenni, negyven fokos melegben. Tudtam azt is, hogy a Canyon aljában negyvennyolc fok várható. Tudtam azt is, hogy a meleg tompítja az ember éleslátását, monotonná tesz. Tudtam, hogy a vizemet nem pacsálhatom szét, mert legközelebb csak a kempingben lehet vizet szerezni. Mindegy, az ember megy lefelé, figyel, aztán majd megérkezik.

g ösvény

Alig találkoztam emberekkel, a nap nagy részét egyedül töltöttem. Egy-egy ponton megpihentem, elheveredtem a sziklákon, hallgattam a csendet. Ettem. Néha egy-két mókus ült mellém, könyörögve egy kis elemózsiáért.

g mókus
Mókus!

Ami meglepő volt, hogy többnyire csapatba verődött nőkkel, lányokkal találkoztam. Tudtam, hogy a francia lány előttem nyomul valahol, két és fél órás előnnyel. Csupa nő bátorkodik a Canyonban, de hol vannak a férfiak?

A túra kétharmadánál pillantottam meg a Colorado folyót, tudtam, hogy annak a partjáig kell majd lejussak. Nagy csend volt, nem is látszódott a folyó mozgása. Olyan volt, mint egy kifeszített khaki szalag a távolban. Egy madár ütemes csipogása töltötte csak be a vörös sziklákkal bekerített űrt. Isten diktálta a másodperceket.

g kemping
A folyóparton ott lesz a kemping, valahol

Tizenegy óra sem volt még, mikor leértem a folyópartra. Ötszáz métert kellett megtennem a folyóparton a kempingig, de esküszöm, hogy ez az ötszáz méter volt a legkegyetlenebb. Meleg ellenszélben haladtam. Olyan volt, mintha valaki a hajszárítót bekapcsolta volna, vagy nyitva hagyta volna a légforgatós sütő ajtaját. Azt hittem, sose érkezem meg. Minden ruhadarabom zavart. Esküszöm éreztem, hogy a hajgumim is csak melegíti a fejem.

A kemping mellett, a Colorado folyó egyik mellékpatakja csörgedezett. Eltelt egy óra, majd hatalmas üvöltés rázta meg a természetet. Pár srác boldogan belecsobbant a folyóba, annak örültek annyira. Mintha a többi túrázó csak erre várt volna, végül mindenki a patakban fürdött már. Ruhástul, bugyiban, kinek a vérmérséklete hogyan engedte. Nem volt még dél. Mit csinál az ember a természetben, ha nincs internete, könyve, beszélgető társa? Soha ilyen üdítő fél napom nem volt. Nem volt mihez nyúlni. Lementem a patakhoz, visszamentem a sátorhoz, leheveredtem a padra. Ez váltakozott órákon keresztül. Később gondoltam megkeresem a francia lányt, ő nem sátrazni jött, ő a szomszédos turista szállón, Ghost Ranchon vett ki egy ágyat. Átsétáltam oda, megbeszéltük, hogy másnap korán, tényleg négy órakor együtt indulunk fel. Megrémisztett a meleg, no meg tudtam, hogy sokat, úgy sem fogok tudni aludni ebben a melegben.

naplemente és a patak
naplemente és patak

Naplemente után hosszas villámlással felvezetve iszonyatos eső kezdődött. Mindenki megörült a váratlanul jött ingyen zuhanynak. Nem tartott sokáig, alig fél órát. A villámok még tartottak valameddig, aztán tisztulni kezdett az ég. Sötét volt már. Éjfél volt, mire kibukkant a nagy hold. Meleg szél fújt egész éjszaka, a patak elképesztő csörgedezésben. Alig tudtam aludni. Néha agyam kihagyott egy-két órára, de az élményem az volt, hogy nem igazán aludtam egész éjjel. A három harmincas ébresztőt éberen vártam. Mire összecsomagoltam a sátram, a francia lány már ott volt. Sötétben indultunk meg fejlámpákkal felszerelkezve a Déli Perem megmászásának. Öt kilométeren keresztül a folyóparton, azzal párhuzamosan haladtunk. Mikor felkanyarodtunk a felfelé vezető ösvényre, akkor kelt fel a nap, vörös fénnyel megvilágítva a sziklák tetejét. A hold még fent volt.

g éjjel nappal
nap és hold egyszerre dolgoznak

Én nem szeretek túrázni. Nem szeretek felfelé menni, nem szeretem azt a borzasztó izomlázat a vádlimban, és a combjaimban. Nem is túráztam már évek óta, azt hiszem. De ez az az áldozat, amit meg kell hozni azért, hogy az ember az érintetlen természet közelében legyen. Kész. Az ember tudatával el kell fogadtatni azt a tényt, hogy a következő ki tudja hányóra kemény felfelé meneteléssel fog telni. Erre programoztam az agyam, hogy aztán ne legyen húzódzkodás. Felfelé megyünk most öt órán keresztül és kész. Most ez történik. Pont. Hiszen 1400 méter szintet kellett megtenni 11-12 kilométer alatt. Közel negyven fokban. Plusz a kibaszott hátizsák. Addigra már ilyen viszonyunk volt. Az utolsó egyharmadig nem is volt semmi probléma. Akkor sem a fizikám mondta fel a szolgálatot, hanem egyszer csak elvesztettem a türelmemet az emberiség iránt. Az ösvény felső egyharmada már egy turista sztráda volt. Kilenc-tíz óra lehetett, és a Grand Canyont látogató egyszeri népek tusfürdőtől és parfümtől illatosan, frissen megborotválkozva, reggeli egészségügyi sétájukat töltötték, pöffeszkedve, elégedetten; no lám, ez a Grand Canyon, no lám, túrázunk. Jómagam alig fürödve, több napos ruhában, négy-öt órája már felfele baktattam, mint egy gondolatoktól mentes öszvér. Hiába volt elsőbbségünk, ezek a frissen vasalt turisták többször majdnem lesodortak az útról. Gyerekeik kergetőzve a kitett ösvényen. Mi meg fáradtan, alig kontroláltan, nehéz hátizsákkal, szinte már a falhoz lapulva igyekeztünk felfele. Az utolsó ötszáz méter volt a legkeményebb. Addigra meg is utáltam az emberiséget.

g up
rétegek

Mire felértünk minden testrészemben elképesztő fájdalom uralkodott. Fentről visszanéztem, békésen sütkéreztek a sziklák a napfényben. Pont, mint a képeslapokon. A veszély, a félelmetesség innen nem érződött. Csak a képeslap élmény. Úristen megcsináltam – na ezt pont nem éreztem, csak óriási ürességet.

g üres.JPG

Délutánig várni kellett a Flagstaff-i buszra. Közben elmentem internetezni, nincs is jobb, mint két nap wifi nélküliség után visszacsatlakozni a valódi (?) világba. Ennél már csak megérkezni Flagstaffba volt zseniálisabb, ahol aztán jött a celebráció. Margarita, margarita koktél, és elképesztő vega hamburger. Juhé.

 

 

Reklámok

Egy hozzászólás Új írása

  1. Anna Banovich szerint:

    Jo meg elkepzelni is. Es nagyszeru lehet neked

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s