Sokszor nem a helyszín az érdekes, hanem az emberek, akikkel útközben találkozol. Nekem az Albuquerque-ben eltöltött tizenkét óráról csak a savannah-i barátnőm megjegyzése jut eszembe. Ő azt mondta, hogy oda azok a furcsa emberek költöznek, akik UFO-t akarnak látni. Mert ugye Roswell alig pár mérföldre fekszik. Hát a városból ezt a furcsa vibrációt én is rögtön éreztem, különösen akkor, mikor az egyik autó hátsó üléséről két fiú ugatott ki, majd gyorsan lehúzták a fejüket, hogy ne lássam őket. Ennyit Albuquerque-ről. (Santa Fe-ben érdekes módon nem kellett sokat magyaráznom, hogy rossz vibrációja – bad vibes- van a fenti városnak, mindenki összehúzott szemöldökkel, bólogatta el az oh, yeah-t.)

Szóval kora reggel fogtam magam és felületem a Santa Fe-i gyorsra. Másfél óra suhanás következett az elképesztő prérin keresztül. Csak forgattam a fejem jobbra-balra, mert mindig ezeknek a tájaknak a látványára vágytam! Ez, meg annak a két gyereknek az emléke maradt meg a fejemben, akik a velem szemben lévő ülésen jókedvükben kegyetlenül ölték egymást. Miután látták, hogy észrevettem küzdelmüket, már csak nekem produkálták magukat.

Mindez az eksztázis el is felejtette velem azt, hogy az amerikai telefonom nincs már előfizetés (tehát nincs internet), illetve a vonaton nincs wifi. Mindez együtt azt jelentette, hogy fogalmam sem volt –a szálloda nevén és címén kívül – hogy pontosan hova kell menjek. Mikor elértük Santa Fe első megállóját, a kalauz néni izgatottan lökött le a vonatról, ez a te megállód, szállj fel arra a buszra.

Valóban volt ott egy kihalt buszmegálló, de menetrend, irányzék semmi. Fényesen sütött a reggeli Santa Fe-i nap. Nem aggódtam, előttem állt az egész nap. Majd lesz valami. Mellettem ült egy ütött-kopott férfi, cserzett bőrrel, megtépázott kalapban, nagy szakállal, viseletes terepmintázatú ruhában. Hatvan felettinek tűnt, de nyilván fiatalabb volt, csak a nap és a szabad ég alatti alvás megöregítette az arcát. Volt egy gondosan összerakott hátizsákja. Együtt jöttünk a vonattal. Ez a férfi nem hajléktalan volt, hanem egy valódi csavargó. Dean Moriarty elveszett apja, egy igazi Kerouac-i hős. Rám se hederített. Húsz perc várakozás után begördült egy busz, a peckes bajszú sofőr miután meghallgatta kis mondókámat, nem közölt bővebbet, csak azt, hogy az a másik irányban van. De, hogy mihez képest másik irány, az persze nem derült ki. Mindenesetre megsajnálta a hülye fejemet, és pillanatnyi habozás után közölte, hogy elvisz. Csak még ezeket a népeket kirakom, mondta, és hátra mutatott a busz lakossági utasaira. Ilyen az én világméretű szerencsém. Kaptam egy ingyenes városnézést és egy fuvart a szállásomra. Még szerencse, hogy a sofőrnek nem kezdtem el pocskondiázni Texast – ahogy addigra már szokásommá vált – mert kiderült róla, hogy texasi a koma. Azért csak elmondtam neki Amarillo-t, végre volt valaki, akinek kipanaszkodhattam magam. Hogy ez éppen egy texasi buszsofőr volt, tulajdonképpen mindegy is az. Megértően bólogatott és elmondta, hogy a mexikóiak a hibásak, meg a drog, meg az a sok emberrablás. Úgy érkeztem meg a szállásomra, hogy mindent tudtam már Santa Fe-ről, és több utast megismertem név szerint is. A kis motel, az az útszéli fajta volt, teljesen jellegtelen, személytelen, de legalább sugározott valami borzalmas nyomasztó hangulatot is.

Másnap Lamy-be kellett menjek, mert onnan indult a vonatom Flagstaffba. Lamy körülbelül 20 mérföld távolságra van Santa Fe-től, ezért tehát nem is csodálkoztam, hogy az indiai recepciósnak fogalma sem volt arról, hogyan jutok el másnap Lamy-be, sőt, el kezdett győzködni, hogy ilyen település tulajdonképpen nem is létezik. Mondtam neki, ha mégis létezne, akkor másnap ő maga visz el Lamy-be. Igazam lett, de nyilván nem vitt el.

Mindezt a kedves kis polémiát végighallgatta egy hippi pár, akik rögtön felajánlották, hogy akár azonnal elvisznek Lamy-be. Már pakolták a cuccukat a kocsiba. Ócska jármű volt, tele holmival. Elkezdtünk beszélgetni. Meggyőztek, hogy legalább a belvárosig hadd vigyenek el. De valahogy másfél óráig nem akaródzott elindulni a motel parkolójából. Ők éppen keleti partról költözködtek a nyugatira. A kocsiban volt az egész életük. A keleti part nagyon embertelen, kegyetlen világ, ellenben a nyugati parttal, ami sokkal közösségibb, az emberek nyitottak, jókedvűek, ne feledjem el, hogy régen aranyat bányásztak azon a partvidéken, ezeknek az embereknek a vérében van az aranykor. Ezért partiznak állandóan. Én a déli kedvességet hoztam fel, de szerintük csak álszentség az egész, hiszen nem volt még olyan régen, hogy a feketék rabszolgák voltak. Persze, mindenki mosolyog egymásra, de a bozóton túl, ölik egymást a feketék és fehérek. Ne feledjem el, hogy Savannah-ban azért nem láttam feketéket, mert nem engedik be őket a belvárosba.

A férfi elmondta, hogy nem tud semmit Magyarországról, csak érzi, hogy nagyon elszeparált ország, mely hegyekkel van körülvéve, a magyarok magányosak, ezért félnek a szomszédjuktól, vagy talán utálják is őket. Ez a férfi semmit nem tudott a történelemről, soha nem hallott a Kárpát-medencéről, mégis valahogyan – talán megérzésből – helyes leírást adott.

Az egyedül utazás egyik érdekes következménye, hogy idegenekkel kell megosztanom a napi problémáimat. Közeledett a Grand Canyon, és nekem a tervem, – az álmom – volt, hogy valahol a Canyonban fogok majd éjszakázni, ami lehetetlen tervnek tűnt, mégis az utazásom legfontosabb mérföldkövének tekintettem. Egyáltalán arra sem volt ötletem, hogy Flagstaff-ból hogyan lehet eljutni a 70 mérföldre fekvő Canyonig, ahová menetrendszerinti buszok egyáltalán nem közlekedtek. Hol fogok lakni a Canyon közelében, ahol minden szállás megfizethetetlenül drága, vagy, hogyan jutok be egy ott alvós túrára, melynek az ára szintén valami 800 dollár körüli összeg volt… Ezen lamentáltam nekik a motel előtt, mire a férfi legyintett, rendben lesz az, csak swing it, ezt mondta.

Később elmentünk ebédért, amit egy sivatagnak imitált parkban ettünk meg. Majd sétálni kezdtünk a belváros felé, az egyik kocsma előtt megálltunk. Szakadt helyi gyerekek kint cigiztek. Úgy néztek rám, mint Bálám szamarára. Hát, ezt a lányt meg honnan szedtétek? Nyilán nem illettem a képbe. Annyira azért nem tudok elcsövesedni, hogy beolvadjak az itteni slepp közé. A hippi pár erősködni kezdett, hogy annak ellenére, hogy európai vagyok, tök jó fej vagyok. Erre aztán a srácok sorra megnyugodtak, és elkezdték fejtegetni, hogy Santa Fe dögunalom, és nem is értik, hogy mit keresek itt. Ők már többször meghaltak ebben az unalomban, de hát ez van. Aztán elkezdtek füvet szívni, amire a hippi páros is rácsatlakozott, azzal a felkiáltással, hogy úgy is a sivatagban fognak vezetni órákig, kell a muníció. Én úgy éreztem, ez a megfelelő pillanat lelépni, és elbúcsúztam kispajtásaimtól.

Santa Fe építészetileg nem hasonlít egyetlen más amerikai városra. A pueblo indiánok hajlékainak megfelelő házak épültek itt (adobe építészet, így hívják). A legmagasabb épület egy kétszintes családi ház. A város ezért meglepően lapos, de nagy területen nyúlik el. Mivel viszonylag magasan, ezer méteren fekszik, a klíma remek, éles friss levegő töltötte be az ürességet. Nagy kék ég, éles kontúrú, magasan úszó felhők. A belváros persze négy-öt utca, melynek a nagy részét elképesztő galériák népesítik be. A város legfontosabb művésze Georga O’Keeffe festőnő volt, aki férje halála után otthagyta a New York-i művészvilágot, és Új Mexikóba, egy tanyára költözött, közel Santa Fe-hez. A Ghost Ranchon készített festményei meglehetősen hasonlítanak a Badacsonyra.

Álmos hétfő délután volt. A New Orleans-i pörgéshez képest falusi hangulat. Aztán az ég is leszakadt. A levegő hirtelen lehűlt. Jobbnak láttam visszamenni a szállásomra. A buszmegállóban megtalált egy kattant albuquerque-i férfi, feltétlenül erősködött, hogy ismer engem. Még az akcentusom se győzte meg eleinte. Rövid dialógus után a kislánya – öt éves forma – elkezdett győzködni, hogy költözzek hozzájuk. Erre a fater lecseszte, hogy akkor most ki udvarol kinek. Megkínáltak gumicukorral, de nem fogadtam el. Erre a férfi üvölteni kezdett, hogy az európaiak milyen finnyásak, és beképzeltek. Szerintem meg az albuquerque-i emberek elmebetegek, de ezt nem mondtam neki. Megmagyaráztam tehát, hogy azért nem eszem gumicukrot, mert egyszer egy babazsúron megakadt a torkomon, és azóta félek, hogy újra megtörténik (26 éves sztori). Ettől aztán komolyan elszégyellte magát, inkább hátat fordított nekem, hogy testével felfogja a megállóba oldalirányból becsapódó esőt.

A buszon még volt egy incidense a fickónak, láthatta a rémült fejemet, mert leszállás előtt közölte, hogy sajnálja, ha rám ijesztett. Van ebben a Santa Fe-ben is valami pszicho. Csak annyit sajnáltam, hogy nem maradtam egy nappal tovább, szívesen elmentem volna egy faluval följebb, Taosba. Nem baj, kell hagyni valamit majd a jövőre nézve is. Vidáman vártam a buszt, hogy kivigyen a vasútállomásra, ahonnan az amerikai vonattársaság méregdrága mikrobusza vigyen át Lamy-be, ahol egy óra várakozás után megérkezzen majd a Los Angeles-i gyors, mely elröpít alig 7 óra alatt Flagstaff-ba. Azt persze nem értettem, hogy miért nem Santa Fe-ben áll meg a vonat, de hát ennyi furcsaságot már tud megfejteni az én igencsak sűrű képzelettel megáldott agyam. Persze nem volt véletlen az sem, hogy a peckes bajszú texasi buszsofőr járata állt meg a buszmegállóban. A férfi vidáman köszöntött, na mi van Magyarország, itt hagysz minket?  Ennél jobb széllel nem is lehetett megindulni a Lamy-kalandba.