A nem-hiszem-el-Greyhound-kaland

Nem láttad még Amerikát, ha nem utaztál a Greyhoundon! Ez persze nem afféle közkedvelt szólás-mondás, bölcsesség, csak én találtam ki. Egyébként is mindenki óvva intett az efféle kalandoktól, és a továbbiakban én is hasonlóképpen tenném ezt a felebarátaimmal.  Az biztos, hogy a Greyhound-undorról való sztorizás kétségkívül összehozza a kocsi nélkül közlekedő európai turistákat. Talán az EU-ban is ezt kéne bedobni, ezt a Greyhound sztorit, lehet, hogy a Brexit is másképpen alakulna.  Annyi biztos, hogy ennek a buszkalandnak egy-két részletét még sokáig mesélni fogom, úgy beleégett az elmémbe.

Összeszorult a szívem, hogy el kellett hagyjam New Orleanst, már olyan jól belejöttem ebbe a déli, csevegő vircsaftba. Itt valahogy mindenkit érdekel, hogy mit válaszolsz arra a kérdésre, hey, how you doin’. Nem kell elmondani, hogy tényleg mi van, de mindenki megvárja, hogy benyomjad, good-good. A másik hogyléte felől való érdeklődés nem is más, mint a másik létezésének a felismerése, és ennek jelzése. Csak képzeljük el, hogy mennyire megváltozna minden, ha a Budapesten közlekedő lakosság szemkontaktust létesítene egymással és small talk-szerűen, random módon neki állna csevegni a metrón. Én ilyen Budapesten akarok élni! Menten megváltozna minden, és ÖRÖKRE hasonlatos hangulat uralkodna az országban, mint a foci EB körüli napokon volt. Mindegy. Pedig New Orleans is város, de ettől a déli kedvességtől egészen vidéki hangulat uralkodik. Lehet, hogy az alkohol teszi. De az biztos, hogy itt nincs szükség Tinderre, sem más alkalmatosságra, hogy idegenekkel ismerkedjél. Hát ettől a kedves káosztól búcsúztam szombat délben, összeszorult szívvel, mégis, bíztam abban, hogy az utazók istene megsegít, és csak eltelik majd valahogy kellemesen a következő másfél nap. Egzakt 28 óra.

Minden nagyon simán indul, leszámítva a társaságot. A buszvezető hölgy nagyon kemény kioktatást tart; nem iszunk, nem cigizünk, nem parfümözünk, nem beszélünk hangosan a telefonon. Mindenki kussol is rendesen végig. Nem vagyunk túl sokan a buszon, simán elérjük estére Houstont, ahol egy gyors busz és – társaságcsere után megindulunk Dallas felé.

Egészen hajnali fél kettőig a világ elszórakoztat. A vasárnap hajnali Hollandiával, és a nyomott, alkonyati Costa Ricával nyomom a messengeren. Lassan Budapest józanabb lakossága is ébred, jobbnak látom ezt nem megvárni, inkább elalszom. Fél háromkor kelek Dallasban.

Itt két órás várakozás következik. Minden vágyam eltölteni két órát éjszaka egy texasi pályaudvaron! Az első gondolatom az, hogy átmegyek a túloldalon lévő McDonald’s-ba, de az egyik fószer azt mondja, hogy ne menjek, nem biztonságos. De, ha mégis mennék, hozzak már neki egy hamburgert. Nem állok le vele vitatkozni.

Jobb híján veszek egy kanna kávét, leülök, kicsapom a laptopomat. Szemüvegben vagyok, nem kontaktlencsében. Így kevésbé érzékelhető számomra ugyan a világ, de itt ezt nem bánom, mert így csak később veszem észre azt a közeget, ami körülvesz.

Sittes alakok, széttetovált emberek, drogfüggők, kurvák, hajléktalanok, mentálisan sérült egyéb arcok. Nyilván a helyi szociális rendszer hiánya okozza, mert az emberek nagy részének nem az utcán (buszpályaudvaron) lenne a helye, hanem valami szociális intézményben. Egy fekete csaj, miniszoknyában, hurka lábai széttetoválva, felsőtestén csak a melltartó takarja el a többi tetoválását, orrában, fülében piercing, haja befont tincsekben. A fiújának az arca is szétvarrva. Nyilvánvalóan nem utazni akarnak, csak lógni a pályaudvaron. A teremőr megpróbálja őket kitessékelni, de hajthatatlanok, cukrot és tejszínt lopnak. Nagy mennyiségben. Az őr nem tud mit kezdeni velük. Szemben, egy középkorú fekete nő, három centis műkörmökkel, fekete cicanadrágban, fekete trikóban, rózsaszín melltartóban – mellei kétharmada kint – telefonját nyomogatja, youtube diszkózik, néha bele énekel, de többnyire csak áhítattal hallgat, ámulatát aztán nem győzi hangoztatni a random módon melléje települő arcoknak.

Rosszarcú kis csapatunk fél ötkor indul el Amarillo felé, mellém egy kamaszfejű fiú ül. Csak később derül ki, hogy lány. De mindegy is, mert Amarillo, az már olyan egzotikusan hangzik, bár még mindig Texas. Énekli Chuck Berry is:

„Get your kicks on Route 66
Well it goes from St Louis, down to Missouri
Oklahoma city looks oh so pretty
You’ll see Amarillo and Gallup, New Mexico
Flagstaff, Arizona don’t forget Winona
Kingsman, Barstaw, San Bernadino”

Ugye. Arra a logikus látványra ébredek, hogy elértük a sivatag határát. Kel fel a nap. Megállunk egy elhagyatott benzinkútnál, csak azért, hogy az arcok cigizni tudjanak. Bírom ezt a nagylelkű toleranciát. Jó kedvemben mindent birok. A kis bolt éppen olyan, mint a boltok a filmekben fegyveres támadás előtt.

nincs semmi
Reggeli cigiszünet, atomtámadás után

A mellettem ülő kissrác, – azaz kiscsaj – szerencsémre olyan szemfüles, hogy amint megürül egy hely, rögtön rá is repül. Megint egyedül ülhetek. Eddig minden sima. Kisivatagosodott, ahogy számítottam rá. Bíztatónak tűnik az érkezés, még triumfálok is magamban, hogy a busz pontosabb, mint a vonat. Azzal kecsegtetem magam, hogy nem is kell Albuquerque-ben megálljak, simán elérem a fél hetes, utolsó vonatot Santa Fébe. Boldogan csapatom az órákat a buszon. Időben landolunk Amarilloban. Tudom, hogy csak 25 perc van a következő indulásig, ezért igyekszem a dolgaimat gyorsan végezni: pisi, (undi), víz- és kajaszerzés. Csak automata van, veszek egy zacskó chipset. Az egyik srác látja az elégedetlen fejemet, itt minden nagyon drága, teszi hozzá. Nem csak itt, gondolom magamban. Tehát van egy zacskó chipsem, két müzli szeletem, úgy kalkulálom, hogy négy óra múlva úgyis lesz három órám enni valami rendeset. Nagy lendülettel indulnék meg a busz felé, érdeklődök úriasan, de a hölgy a – yes madame – nagyvonalúan, de rezzenéstelen arccal közli, hogy a busz négy-öt órát késik. Nem húsz percet, jól hallottad, négy-öt órát. Olyan valószínűtlen ez a közlés, hogy rezignált nyugalommal veszem tudomásul, mint nem-valóságot. Pedig, már a célegyenesben voltam. Nyilvánvalóság van; nem megyek én már Santa Fébe. Legalább nyugalomban ehetek, jut eszembe az esemény pozitív oldala. Rögtön érdeklődni is kezdek a helyi specialitások iránt.

A kisrác kinézetű kiscsaj meglepett fejjel kérdezi, te kimész? Persze, hogy ki, nem ettem egy napja. Azt hittem azon aggódik, mi történik, ha mégis megjön a busz. Ez engem is aggasztana, de most a kaja-ügy jobban izgat, ezért sietős tempóban, hopp-hopp megindulok valamerre.

amarillo
Lusta vasárnap délután Amarilloban. Na erre nem megyünk.

A környék elhagyatott, lóg a jelzőlámpa, ingadozik erre- arra a légüres térben, mint az lenni szokott a Rodriguez filmekben. Ekkor persze még nem érezem, hogy egy Rodriguez filmben vagyok, csak ízlelgetem a kisváros nevét. Amarillo, Texas. Menő. Mivel semmi életjelet nem látok egy sarkon belül, ezért megfordulok az ellenkező irány felé. Két sarokra találok egy mexikói büfét, ahol nyolc dollárért adnak egy quesedillát, chips-szel, salsával. Elvitelre kérem, sétálok tempósan vissza a buszpályaudvarra. Idegesít a kissrác aggódó arca. Egyszer csak egy fehér furgon lassít le, egy fehér muki, hosszú, ősz hajjal szól ki, hogy menjek közelebb. Nem akarok közelebb menni. Látja a hezitálásomat, még egyszer megismétli, menjek közelebb. Egy lépést teszek felé, de még így is elég távol van. Na, most mi lesz. Ez elég neki, mert el kezdi mondani, hogy ne menjek többet az állomástól jobbra, és, hogy jobban tenném, ha visszamennék a buszpályaudvarra. Jót akar. Nem kell kétszer mondania.

city center.JPG
Az egzotikus Amarillo festői belvárosa

A buszpályaudvar egy kis váró, két automatával, az egyik szemetet (csokit, chipset), a másik vizet ad. Megy a TV. Az arcok fele kint cigizik. Bent megy a wifi. Leülök, majd a műanyag késsel és villával elkezdtem nyomni a kaját, ami fenségesen finom. Nemsokára egy fekete srác atlétában, tetkóban, félig letolt gatyával odaáll elém, hogy ezt a kaját meg honnan szereztem. Mondom neki. Drága volt-e. Nem akarom neki mondani, hogy fiam, nálatok, minden drága. Meghallva az árat, int a haverjának. Nem sokkal később visszatérnek, üres kézzel. Vagy nem találták meg, vagy nem volt kedvük csavarogni a környéken. Később előveszem a laptopot, folytatom a munkám, a legyeken kívül senki rám sem hederít. Eszegetem a kajámat, messengeren mindenki üzengetett. Telik a délután, busz még sehol.

Egy torz fejű fehér lány, serkenő fekete szakállal mindenkinek méltatlankodik, hogy le fogja késni a csatlakozását Flagstaff-ban, márpedig neki Vegasba kell érnie. Na, mit csinálsz te Vegasban? Kérdezem magamban, de ezt bezzeg nem meséli el. Azt viszont megtudom, hogy egészen Floridából jön, szóval érthető, hogy kurvára kivan. Többnyire fickók vannak mindenütt. Van egy kicsit demens, elhagyatott fekete nő, valószínűleg elkóborolt otthonról, mert nagy boci szemekkel mered a világra. Aztán az agyon szagosított, kigyúrt latinók, egy-két fehér trash arc, mind persze agyontetoválva, éppen kifele jövet a böriből, meg persze a Greyhound utak megunhatatlan alakja, a fennhangon beszélő mániás. Ezekből mindig akad egy-egy, aki szétcigizett hangon üvöltve telefonál megállás nélkül, mániásan ismételve mikor, honnan jön, mit nem csinált, mi volt elviselhetetlen. Na ez a kis csapat együtt nézi most a TV-t.

A TV-ben valami kedves, amerikai rom-kom megy, Cameron Diazzal. Bele-bele nézek, unom már én is az internetet. Közelebb ülök, hogy jobban halljam. The bad teacher, ez a címe. Helyenként egész vicces, nem is tudom magamban tartani a nevetést, hangosan felröhögök és jó ideig nem is tudom abbahagyni. Erre az egyik anyaszomorító sittes arc is elkezd nevetni, nem tudom, hogy rajtam vagy a filmen. Börtönben, vagy a diliházban ülünk a közös társalgóban, ahol a börtönőrök, vagy az ápolónők egy középkategóriás amerikai filmet raktak be. A végeredmény persze az, hogy végül is ezeket a gyanús, sittes fejeket is meg tudtam szeretni. Hálás voltam nekik, hogy a bíztató mosolyon kívül más interakciójuk nem volt felém.

Még nincs vége a filmnek, mikor befut a buszunk. A francba. Nem akar senki felállni, csak a mániás dumagép méltatlankodik, hogy menjünk már. Beáll a sor legelejére, utasítgat mindenkit. Ah, de mindenki fél szemmel a TV-re tapad. Úgy kellett kitessékelni a díszes csapatot a buszhoz.

Végül csak megindulunk, nagy nehezen, tömött busszal az elérhetetlen messzeségben lévő Albuquerque felé. Egy kis idő múlva megszakítjuk utazásunkat, mert a Greyhound meg akarja hálálni a hosszú várakozást, ezért nagy kegyből megállunk egy McDonald’s-nál a 66-os út mentén. Ez aztán a kaland! Meg akarok kérni egy szimpatikus öreg házaspárt, hogy vigyázzanak a töltőn lévő telefonomra, míg a mosdóba megyek, de közölik, hogy nem adnak pénzt. (????)

Este kilencig várat magára a happy ending, mikor is nagy kegyesen megérkezünk a vágyott városba, Albuquerque-be, egzakt 33 óra alatt.

suhanunk
Szeretem a prérit

 

 

 

Reklámok

Egy hozzászólás Új írása

  1. Dénes Biedermann szerint:

    Jézus szíve!919 km vezetési távolság,kietlen félsivatagos vidék,de közeleg a az operett-luxus a Strippel(állítólag úgy átépítették,hogy nem ismerném meg.A centrumban a White Chapel,ahol 1978-ban egy cseppet sem gyanútlan magyar férfi kötött gyors házasságot egy német nővel,hogy legalizálja a nő(svájci !)létét.Sikerült.Ő az,aki a válás után repülőgépvezetői jogosítványra vágyott,pedig autót sem tudott vezetni.A pilótával együtt zuhant le a svájci Aarau kanton felett.Nem tudom,hol fogsz játszani,és hogy ott mennyi a minimum tát a rouletten,de azzal rakd körbe a 8-ast.Természetesen nyerni fogsz,de ha mégsem,érkezéskor állom,és még tintázunk is rá.

    Lecsapott,hogy csak szeptemberben jössz! Itt most teljesen olyan idő van mint Savannah-ban neked,villámlik és ömlik,kutyák szék alatt.

    Pussz.D.

    2016. július 28. 9:05 goodaysblog írta, :

    > Goodaysblog posted: “Nem láttad még Amerikát, ha nem utaztál a > Greyhoundon! Ez persze nem afféle közkedvelt szólás-mondás, bölcsesség, > csak én találtam ki. Egyébként is mindenki óvva intett az efféle > kalandoktól, és a továbbiakban én is hasonlóképpen tenném ezt a > felebarátaim” >

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s