-This is the South – hangzott el nyomatékosan Washington kapujában ez a mondat. Ne mondd pusztán azt, hogy Washington, mert mindenki eszeveszett kérdezősködésbe kezd: DC? DC? Ó, istenem, hát persze, hogy DC!

-This is the South – azaz az északkeleti parton élő fehér értelmiség számára Washington jelenti azt a legdélebbi pontot, ahol még komfortosan érzi magát. Még nem olyan meleg, de már elég meleg, nem olyan párás, de azért elég párás. Van egy fajta álmos, vidéki hangulata a városnak. Talán mert nem építettek ide felhőkarcolókat, talán, mert a híres Fehér Ház is inkább hasonlít egy vidéki földbirtokos nagyzoló villájához, amely körül ott az ültetvény, ott vannak az állatok, mint sem a világ egyik leghatalmasabb vezetőjének főhadiszállásához. George Washingtonnak is megvolt a magához való humorérzéke, mikor ezt a mocsaras területet választotta az Egyesült Államok fővárosának. A politika mocsárra épül. És ismét egy hazai párhuzam: az Országházat egy szeméttelep helyére építették. Mindegy.

Washingtonban rengeteg a zöld terület és körülötte elképesztően szép a természet. Itt megvalósítható az az ideális állapot, hogy egyszerre élhetsz vidéken és lehetsz közel az igazi tűzhöz.

A rádióból, TV-ből megállás nélkül Hillary Clinton e-mail botrányáról folyt az értekezés, mintha ez a kérdés határozná meg az emberiség sorsát. Még csak július eleje van, a választás csak novemberben lesz, addig viszont egész Amerika bele fog hülyülni a kampány körüli cirkuszba. Meg kellene kímélni az embereket. Ha kizárod a médiát, úgyis hömpölyög tovább a nagy amerikai élet: légkondi, jég, cukor, műanyag. Elnökök jöhetnek, mehetnek.

A Függetlenség napja és a mi huszadikánk (természetesen augusztus 20-ára gondolok, de én már csak így hívom, keresztnevén) között szignifikáns hasonlóságok mutatkoznak. Lakosságcsere; főváros ki, vidék be. A múzeumok többnyire ingyen vannak, a főbb utcák, hidak lezárva. Az ünnep napján parádé, este tűzijáték. A médiában ugyanaz a pörgés megy, mint nálunk, meglesz-e tartva a tűzijáték? Az igazság az, hogy a tűzijáték meg lett tartva, de mi a vacsora után moziba mentünk. És nem a Függetlenség Napja 2. részét néztük meg.

Van még egy tébolyult dolog, amit el kell mondanom, hogy a világ is megtudja, és hogy ne tudják tovább titkolni az amerikaiak! Ez az éves hot dog evő verseny, amit Coney Islanden tartanak meg július 4-én, a Nathan’s nevű híres hot dogosnál. Az idei évben a Chesnut nevű ember a rendelkezésre álló tíz perces időkeret alatt hetvenegy hot dogot evett meg! Ezzel ugyan nem döntötte meg a saját rekordját, mely egyben a világrekord is; 74 hot dog tíz perc alatt. Ez a verseny igazi antimarketing volt számomra, valószínűleg az életben nem eszem több hot dogot.

Washingtonban működik az International Air and Space Museum. Két telephelye van, egy a belvárosban, egy pedig a Dullas reptér mellett. A repülés és az űrrepülés történetéből minden jelentősebb dolog itt megtalálható, megnézhető. Meg sem kell említenem, hogy a múzeum legnagyobb részét kitevő hangár, mely a városon kívül található, egy magyar fickó nevét viseli. Nyilván egy szál bőrönddel érkezett meg Amerikába, még gyerekként, ötvenhatos menekültként Steven Ferencz Udvar-Házy (Udvarházy Ferenc István). Udvarházy üzletember és repülős, repülőgép lízingeléssel foglalkozott, cége a fénykorában a világ legértékesebb repülőgép-lízingeléssel foglalkozó vállalata volt. Az ő donációjának köszönhetően állt össze az a gyűjtemény, mely például magába foglalja azt a Boeing B-29-es bombázót, melyet Enola Gaynek hívtak és ledobta Hirosimára az atombombát. Még az a kedves kis Mars sétáló is itt van, amely 1997. július 4-én landolt a Marson. Akkor azt hittem, hogy ennek az eseménynek óriási, jövőt megváltoztató jelentősége lesz, és fel is jegyeztem a naplómba magamnak. A kis Mars sétálóra valószínűleg már kevesen emlékeznek, de nekem eksztatikus élményt jelentett viszontlátni egy darabot a gyerekkoromból!

Boldog négy washingtoni nap után búcsút vettem a családomtól, és megindultam az igazi Dél felé. Tizenegy órás vonatút következett Washingtonból Savannah-ba, Virginián, Észak-és Dél-Karolinán át Georgia-ba. Elég jól tűröm a hosszú utazásokat, ezek adnak lehetőséget arra, hogy az írásban és az utazástervezésben utolérjem magam. Persze a tervezett tizenegy órából nyilván tizenhárom lett, de ilyen mennyiségnél ez már nem oszt nem szoroz. Sokan óvva intettek engem a vonatozástól, nem értettem miért, de elültettek bennem egy alaptalan félelmet. Azzal bíztattam magam, hogy ezek a vonatok csak nem lehetnek rosszabbak, mint a mi otthoni, drága balatoni vonataink, amiket szintén jól tűrök, – sőt! – kedvelek. Persze az itteni vonatozás messze felülmúlta az elvárásaimat: kényelmes ülések, száguldó wifi, bomba kávé.

A társaság Washingtontól délre már okozott némi izgalmat. Voltak az utazásnak olyan részei mikor egyedül voltam fehér a kocsiban. Egész sokáig egy Mariah Carey kezdemény ült mellettem, csak XL kivitelben, néha felvonyított álmában, nyilván az énekesnő valamely ismertebb számát énekelte, és nem tehetett arról, hogy nem vagyok rajongója az egyébként kiváló tehetségnek. Maradva a pop szakmánál, Wilsonban leszállt a feketék nagy része, viszont kaptam egy Janis Joplin utánzatot. Illetve nem is utánzatot, hanem magát Joplint, meg nem halva, kicsit megöregedve, kicsit lehasználva. Úgy megörültem neki, hogy rögtön megkérdeztem tőle kér-e egy kis almát, mert éppen bicskával küzdöttem egy almával. Ezen a gesztuson felbátorodott, és elmondta, hogy Charlestonba megy, mert „my mum is there”. Erős déli akcentussal beszélt, és nem tudtam pontosan eldönteni, mire gondol, hogy az anyja van ott – mármint Charlestonban -, vagy arra, hogy my mum is dead. Mert ügye nem mindegy, hogy a mama él vagy sem. Tehát erre nem tudtam reagálni, csak jelentőségteljesen néztem. She is 79, tette aztán hozzá, ami még mindig nem döntötte el százszázalékosan a helyzetet, de erre volt legalább egy semleges válasz. Nice age. Később hosszas telefonálásba kezdett a mamával, de elnézve a nő ábrázatát, ez sem volt perdöntő bizonyíték a mama életéről vagy haláláról.

Később a büfé kocsi felfedezésére indultam, Eltelt már az út nagy része, de még szinte alig ettem. Kezemben kiskéssel – melyet gondoltam elmosok útközben – indultam meg a kocsin keresztül. Egy fekete bácsi szemében láttam egy kis csodálkozást, mikor meglátott vonultamban. Itt jutott eszembe, this is the South. Itt már nem viccelünk kiskésekkel. Egyáltalán semmivel sem viccelünk. Például az sem volt vicces, hogy a büfében tett kis kirándulásom után eltűnt a helyem. Valahogy minden megváltozott. Mintha más irányba mentünk volna, mint eddig. Mintha más irányba néztek volna az ülések.  Eltűnt Janis Joplin, eltűnt a táskám, a széken felejtett holmim, mindenem. Kiment a vér a lábaimból. Már a vonat végében voltam, visszafordultam. Visszamentem két kocsit. A harmadikban ott mosolygott a fekete bácsi. Ott ült Janis Joplin. Ott volt a helyem. Nem értettem az egészet. Ez az egész az előbb még nem volt itt. Visszanéztem a fekete bácsira, ő csak bólogatva felhúzta a szemöldökét. Tiszta Twin Peaks.

Zöld levelű kerekerdőkön keresztül húztunk át. Néha egy-egy kukoricaültetvény. Egy-két ház, egy-két farm. De mindenhol ezek a zöld erdők. Aztán a vak sötét. A vonat lassan haladt, tülkölt bele a sötétbe. Kezdett késő lenni. De utálok későn megérkezni egy idegen városba, hisztiztem legbelül. Már szinte üres volt a kocsi, gyerekek balettoztak az ülések közötti folyosón, nem bírtak magukkal. Az egyik nő berzenkedett: that man gave me the wrong kids! Hogy a jóistenre vagy a férjére gondolt, az persze kérdés maradt. Ebbe a letargiába kiáltott bele a John Cusack (!!) kinézetű kaller. Ok, my girls, are you ready for Savannah? Az egész kocsi – magamat is beleértve – egyetértő visításba tört ki.

A vasútállomás nem volt nagyobb a mi tomaji állomásunknál. Kint leírhatatlan meleg, harminc fok felett, és elképzelhetetlen, átláthatatlan sötétség. Az állomás előtt egy szál taxi ácsorgott. A sofőr hátával támasztotta az autót. Napszemüveget viselt, mint Stevie Wonder. Well, whatever – gondoltam magamba – this is the South, és beültem hozzá a taxiba.