Vendégségben Dr. Barnes-nál Philadelphia

A keleti parton a közlekedés könnyű, a vonatok rendszeresen járnak. A metropoliszokat muszáj összekötni rendesen az ingázó tömegeknek. Bostonból hat óra alatt értem Philadelphiába. Az idő elrepült, azt út nagy részét végigaludtam. A vonat tiszta volt, kényelmes, marha hideg. A büfé kocsiban elfogadható minőségű kávé közel három dollárért. Ez aztán az élet! Philadelphiában szemerkélt a meleg eső mire sötétedésre megérkeztem. A metróban laposan pislogó fekete arcok. Légkondi. Még két megálló. Ha valaki felpattanna és tüzet nyitna, azon sem lepődnék meg. Azon gondolkoztam, hogy a hátizsákom felfogná-e a lövést?

New York-i jóakaróm közbenjárása ellenére nem fogadtam el Dr. Barnes meghívását, miszerint a philadelphiai napokat töltsem nála. Nem akartam senki terhére lenni, no meg jól esett egy kis csöves életmód is, be akartam már mocskolódni egy kicsit az út porával. Mindenesetre, nem akartam sem New York-i jóakarómat, sem Dr. Barnest megbántani, ezért beleegyeztem, hogy kilátogatok hozzá – Philadelphia felsőre – valamelyik este.

Az Old Town-ban, Krisztus temploma mellett találtam egy nagyon egyszerű szállást. A templom nevezetessége, hogy gyülekezetében olyan méltóságok is helyet kaptak, mint az ország első elnöke, George Washington – aki egyébként – míg Philadelphia szolgált fővárosként – alig pár blokkal feljebb lakott. A palota ma már nem áll, csak emlékül egy-egy fala. Sokat a régi elnök itteni életéről nem tudunk meg, csak azt a nagyon fontos tényt, hogy rabszolgatartó volt, és részletesen megismerkedhetünk egyik szolgájának szökési történetével. Egy történet másik oldala.

George W egykori háza
George W. házának emléke

A pesti környezethez szokott szemnek otthonos látványt nyújt Philadelphia. Hajléktalanok, eldobált szemét. Az előttem haladó járókelő gyors léptekkel cigarettázik, a füst beleszáll az arcomba. De van más is. A raszták Jamaica nemzeti színeibe burkolózva szívják a füvet a felhőkarcolók aljában. A fekete rendőr kétségbeesését határozottsággal leplezve igazoltatja őket. Két, baromi kedves kutyát kínálnak örökbefogadásra a kirakatüveg mögött. Éjszakára nem hagyják ott őket. Megnéztem. A kávé többnyire itt is alattomosan szar. Kivéve egy kávézót, egész közel a szálláshoz, ahol pont olyan kávét adnak, mint adtak a Café Miksában.

A Szépművészeti Múzeum lépcsőjén mindenki Rocky Balboát játszik. Ha a bostoni srácok nem hívják fel a figyelmemet Rocky és Philadelphia kapcsolatára, azt hiszem, elég sokáig merengtem volna azon, hogy mi a fenéért sprintelnek fel-alá az emberek a múzeum lépcsőjén. Én is sprinteltem, majd folytattam a futást a kimondhatatlan nevű – Schuylkill – folyó mentén. Itt a növényzet már zöldebb és a páratartalom is magasabb, mint odafent északon volt a Charles folyó mentén.

rocky2
Rocky Balboa lábnyoma előtt hevernek Philly felhőrkarcolói

Első este moziba mentem, második este pedig, ahogy megígértem, Dr. Barnes-hoz, vacsorára. Sokat nem tudtam róla, csak, hogy orvos, hogy magyar, hogy közel van az ötvenhez, és kint lakik a városból. Hosszan szerveztük a kijutásomat, melynek végeredményeként sikerült rossz vonatra szállnom, mely nem állt meg a kívánt állomáson. Negyven percet vártam a következő megállóban, két nagytestű fekete nővel egyetemben, akik szintén benézték a dolgot. Az állomás teljesen kihalt volt, csak reméltük, hogy majd egyszer jön egy vonat, mely visszavisz minket egy megállóval beljebb. Össze-össze néztünk, egy irányba forgattuk a szemünket. Aztán jött is a vonat, no meg a kaller, kérte a jegyemet – ami persze nem volt – és ez a két fekete asszony védett meg, nagy gömbölyű karjukkal szinte megsuhantva a szintén jó húsban lévő – szintén fekete – kallert. Valami ilyesmi angolsággal szólaltak meg, kicsit vonyítva: Há’ mér’ kéred mán el tőle, kűdtetek volna rendes vonatot! A férfinak eszébe jutott az ősállapot, a matriarchátus ideje, leszegte fejét, nem nézett többet rám. A nők még egy ideig fenyegetően méregették, mint rossz kutyára néz a gazdája, miután ételt csent. Igyekeztem megköszönni törődésüket, melyre csak egy all right sis’ volt a válasz. Alig várom, hogy délnek mehessek.

Dr. Barnes ott várt már az állomáson: alacsony, szemüveges férfi, ingben, öltönynadrágban. Amerikai akcentussal hibátlanul beszél magyarul. Nem Dr. Barnes az igazi neve, ez álnév, melyet én adtam neki. Az anyósülésen mellette fehér úrinő. Igazgyöngy nyaklánc, vörös haj, elegáns nyári ruha. Beülünk a BNW-be. Fene sem érti, de örülnek nekem. Zöld erődben hajtunk, jobbra egy kastély, halastó. Fel akarok kiáltani, ó de szép, sose láttam ilyen szépet, de nincs idő, mert beszélnek hozzám. Ocsúdásnyi időm sincsen, mert szépen bekanyarodunk a kastély szökőkúttal szegélyezett, körforgalmú bejárata elé. Két kabrió parkol a garázsban. Bent antik berendezés, elképesztő terek. Kimegyünk a teraszra. Egy német hajóskapitány forma foltos nadrágban ücsörög kint. Dr. Barnes barátja. Hozott néhány halat a halastóba, hát utcu neki engedjük őket szabadon! Kezemben már egy pohár jéghideg francia chardonnay. Mrs Barnes fehér magas sarkúban lassan közlekedik a füvön. Az ő kezében is fehérbor. A férfiak rumos kólát isznak. A tíz aranyhalat elengedjük. A német férfi megissza a maradék italát, majd beül az autójába és elhajt. Caprese. Grillezett fésűkagyló. Fehér bor. Rozé. Lazac. Desszert. Vörösbor. Kávé. Dr. Barnes már itt született, szülei ötvenhatos menekültek. Egy szál bőrönddel érkeztek meg Amerikába. Ez az öreg bőrönd ott fekszik most is a nappaliban, a kandalló előtt. Csók István és Czóbel Béla képek a falon. Régi magyar térképek, kitüntetések, bélyegek, képeslapok. Mrs Barnes Erdélyből való, németes akcentussal beszél angolul, magyarul. Mindketten nagyon közlékenyek, sok a közös téma, szalad az idő. Fél tizenegy, nyilván már nem megyek vissza a városba. Nem bánom. Az előző este egyébként is angol prolik nyomták a hosztelben a palávert egész éjjel. Reggel ugyan vontatott, másnapos készülődés után elmentek. (No one can spoil my lucky future.) Tehát nincsenek is érvek a maradás ellen.

Nagyszobát kapok, fürdőszobával. A táskámban őrizgetett üres vizes flakont nézem. Napok óta ebbe töltöm a vizet. Most üres. Nincs értelme a műanyag flakonnak ebben a gazdagságban. Elhatározom, hogy kidobom, de félúton meggondolom magam, feltöltöm mégis vízzel és elteszem a táskámba. Kicsit szégyellem az egészet. Tíz órát alszom.

Reggel már csak Mrs. Barnes van otthon. Most más ékszerek vannak rajta, de a fehér cipő ugyanaz. Sajnálkozik, hogy nem tud kocsival kivinni az állomásra, nincs még autója, a Jaguárt nem vezeti, mert nincs kézifékje. Jó kedvvel kísér ki az állomásra gyalogosan. Az úttesten a padka mellett balanszírozunk ketten, az elegáns úrinő, és én a hippi. A négysávos úton az átkelést már nem kockáztatja, ott búcsúzunk el, míg elhúz mellettünk egy kamion.

Dr. Barnes reggel még a telefonon a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül látogassam meg a Barnes múzeumot Philadelphiában. Ha az ember egyedül utazik, megfogadja azok tanácsait, akik jók voltak hozzá.

Az igazi Dr. Barnes – Albert C. Barnes – a XIX. század végén születetett, munkáscsaládban. Elvégezte az orvosi egyetemet, majd Németországban kémiát és gyógyszerészetet tanult. Tanulmányait befejezve, gyógyszerész kollégájával közösen találták fel, majd dobták piacra azt a vegyületet, amely a csecsemő vakságot segített megelőzni. A húszas években kezdett el festményeket gyűjteni osztálytársa, az amerikai realista festő, William Glackens műértésével. A munka meghozta gyümölcsét, évek során impozáns gyűjtemény alakult ki: 69 Cézanne (több mint az összes párizsi múzeumban együtt véve!), 60 Matisse, 44 Picasso, és 178 Renoir. Rajtuk kívül: Degas, Van Gogh, Modigliani, Monet, Gauguin, satöbbi. Tombolt a gazdasági világválság, és a gyógyszeriparban meggazdagodott amerikai orvos-üzletember, felvásárolta a fél impresszionizmust és azt, ami utána jött. A gyűjtemény elrendezése egyedülálló, Dr. Barnes egyenes szándékát követi. A festmények, szobrok, bútorok nem egy-egy kurátor művészettörténeti tanulmányainak iránymutatásai alapján sorakoznak, hanem ahogy az esztétika megkívánja. Egy-egy szín, egy –egy gondolat köti össze a tárgyakat. A keresztény tárgyú festmények mellett törzsi vallási relikviák lógnak. A Picasso és Modigliani portrék néznek vissza az afrikai maszkokból. A reneszánsz és impresszionizmus jól megfér egymás mellett. A képek alá csak az alkotó nevét rögzítették, azt is csak kis betűvel, ne zavarja össze az embert. Így valóban, az ember kedvére nézelődhet, nem zavarja össze a sznobéria. Az esztétikus össze-visszaság pedig valóban olyan érzést kelt, mintha tényleg valakinek – Dr. Barnesnak – az otthonában sétálgatnánk.

Zárás előtt másfél órával érkezem. Alig pár ember lézeng odabent. Kint harminc fok, bent húsz. Megállás nélkül jönnek a messenger üzenetek. A mosdóban feltöltöm az ominózus vizes flakonomat, melyet aztán a teremőrök vizestül, mindenestül kidobatnak velem. Hiába, Dr. Barnes csak elveszi, ami neki jár.

barnes

Reklámok

Egy hozzászólás Új írása

  1. Jakab szerint:

    Bnv;) norika az BMW 😉 de pont igy illik az utazás fílingjehez! Előre, irj sokat es ne csüggedj tuti lesz egy wallmart, ahol kapsz újat;)

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s