Ma van két hete, hogy eljöttem otthonról. Rengeteg dolog történt, pedig még csak két hete! Az időérzékelésem teljesen kizökkent. Meg kell vallanom, hogy elutazásom előtt azért a túlélést elősegítő félelem sokszor belém nyilallt, biztos jó ötlet-e ez az egész. Az ember, ha egyedül utazik, folyton jeleket keres, hogy igazolja önmagát. Ezért is volt nagyszerű búcsúajándék az egy doboz kínai szerencse süti. Indulás előtt rögtön belehúztam: no one can spoil your lucky future. Ez a mondat járt az eszembe aztán 14 órával később, mikor késő este egyedül álltam a bostoni reptéren és a futószalagon nem volt már több csomag. Négy nap telt el, mire előkerült az enyém. Közben megjártuk New Yorkot. Öntudatlanul is úgy pakoltam a kézipoggyászomat, hogy a legfontosabb dolgaim velem legyenek. Csak talán az egy futócipőm miatt éreztem egy kis szomorúságot, de azt is csak azért, mert futni akartam a Centrál parkban, azt meg, hát mezítlábasan ugyan lehet, de nem vagyok akkora menő. De ne szaladjunk ennyire előre a Centrál parkba.

Bostonban két magyar srác várt (illetve az egyik már aludt). A „magyar srác” egy világklasszis archetipus; és csak akkor kristályosodik ki a tartalma, mikor az ember már elég időt töltött el idegen országokban. A magyar srác életvitelszerűen vicceskedik, az öltözködéssel nem tud őszintén törődni, napját az anyagcseréje köré szervezi, egyetemes néplelkük a ruhahajtogatást misztériumnak tartja, és persze, a legfontosabb, délutánonként legszívesebben szuszikálna.  A magyar srácok állandó flow-ban vannak, mintha egy képzeletbeli méhkasban üldögélnének, ahol semmi más dolguk a világon nincs, mint a méhek meditatív zúgását hallgatni.

Ehhez képest a magyar lány cserfes, rezonál, minden lében kanál, mindent jobban tud, magas kombinatorikai képességekkel rendelkezik, mindent észrevesz, mindent megjegyez, mindenképpen spirituális/ezoterikus/babonás. Hogy ezek ketten hogyan jönnek ki évszázadok óta, az egy piszok jó kérdés, de semmi köze az utazásomhoz. Mi mindenesetre remekül kijöttünk.

Szóval az első bostoni éjszakám után a srácokkal mentünk is New Yorkba, ahova úgy érkeztem meg, mint dédapám – és a többi ellis island-i bevándorló – érkezhetett meg, közel száz évvel ezelőtt: egy darab ruha, egy pár cipő, váltás fehérnemű. Könyvek.  Meglepően megnyugtató és felszabadító érzés volt kicsit jet legesen, kicsit nincstelenül járkálni a felhőkarcolók között.

Korábban már voltam itt, tudtam, hogy milyen érzés lesz, mert New Yorkhoz fogható nincs az egész földkerekségen. Az az érzése az embernek, hogy az élete fontos, jelentőségteljes, hiszen ott van, ahol a DOLGOK történnek. Minden más város csak fakó, falusi környezet. Még a világ legjobb helye, Budapest is szürreálisan valószerűtlen. Hiszen New York a valóság. Itt történnek a dolgok. Nyilván a filmek miatt van. Ha elfogadjuk őket másodlagos valóságnak, ami néha átcsap elsődlegesbe, magyarázható az érzetem.

A cselekvések szintjén; kóvályogtunk a Centrál parkban, Moholy-Nagy kiállítás volt a Guggenheim múzeumban, elmentünk Chinatownba, világbajnok tésztát ettünk Little Italy-ban, este pedig Brooklynba rooftop-partiztunk. Másnap, másnaposan kölcsön futócuccban futottunk a Centrál parkban (csak én futottam kölcsön cuccban!), egy klasszik amerikai deliben ebédeltünk, délutánra pedig kimentünk Coney Islandre. Latin-Amerika angolul beszélő része mind ott volt Coney Islanden.

Hétfőn, az élet kalandja után megkezdődött az igazi bostoni élet. A napok kiegyensúlyozott hangulatban teltek Boston kertvárosi negyedében. Fehérre mázolt faházak, nagy, családi autók. A barbecue készenlétben a verandán. Persze, már az első napomon megbuktam amerikai életből. A verandán ücsörgő arc megkérdezte, hogy eltévedtem –e. Mondtam, hogy csak sétálok. Értetlenül nézett, majd megkérdezte, hogy miért.

A fiúk reggel elmentek suliba, délre hazajöttek. A közigazgatásban megszokott időben – pontban délben – ebédeltünk a közeli étkezdében, amelyet egy brazil bevándorló működtetett. Papucsban csoszogtunk végig a néptelen utcákon. Kihalt az emberiség, csak nekünk elfelejtettek szólni. A brazil melósok rendszerint akkor érkeztek, mikorra befejeztük az ebédünket.

Egy családi ház szépen felújított szuterénjében laktunk, mely nélkülözte a konyhát. Amerikai élet, első lecke: a műanyag nem az ellenségünk, hanem a barátunk.  Tehát ne féljetek műanyagból enni, ne féljetek nagy mennyiségű szemetet termelni, a nagy amerikai istennek tetsző dolog ez! Szóval műanyagból ittuk a kávét, a vizet, a bort. Műanyag evőeszköz, műanyag tányér. Hát hamarabb megszoktam, mint gondoltam volna. Bort nem lehet műanyagból inni. Mégis megpróbáltuk, lehet –e. Nem lehetetett. De ez csak két üveg után derült ki.

Boston matematikai egyenlete az alábbi: London, mínusz bevándorlók, plusz egy darabka Dublin. Az embernek az ez érzése, hogy északon van. Valahogy kékebb az ég, élénkebben válnak el a város és a felhők színei. Harvard, languszta, történelem. Na, nem úgy történelmi város, mint Róma, vagy más európai város. Nem tudtam baseball meccsre elmenni, pedig a Red Socks, -ahogy észrevettem- élet-halál kérdése a városban.

Boston a Charles folyó torkolatában fekszik. A folyó kettészeli a várost. Balra belváros, jobbra Cambridge és a Harvard. Közel laktunk a folyóparthoz, így hát adódott, hogy a folyóparton fussunk, bicajozzunk. Így érkezünk el a bostoni lét legfontosabb eleméhez, Murakami Harukihez. A japán író és hosszútávfutó életének egy részét Bostonban töltötte, amiről meg is emlékezik, a Miről beszélek, amikor a futásról beszélek című önéletrajzi regényében. Szóval, minden Charles folyó menti futásban ott volt velünk Murakami Haruki szelleme is.

Az utolsó bostoni hétvégén Cape Codba mentünk. Két/három óra autózás után érkeztünk meg Provincetownba, amely a félsziget legtávolabbi pontja. Kedves kis üdülőváros, ahol az amerikai zászlók mellett szivárványszínűek is lengedeznek. A tengerpart teljesen érintetlen, csak egy-két magányos világító torony jelzi a hajósoknak, hogy szárazföld következik. Spielberg itt forgatta a Cápát. Mi fókákat láttunk. Követtek minket, ahogy sétáltunk a tengerparton. Fürödni nem fürödtünk. Hideg volt a víz.