Új hidak, régi hidak

Valószínűleg Magyarországon kevés embert ütött szíven a Tico Times online felületén megjelent – egyébként – elképesztő hír: új híd épül a Sixaola folyón! A Sixaola határfolyó, Costa Ricát és Panamát választja el egymástól. A határ – ugyanis – a karibi oldalon követi a Sixaola folyó vonalát, aztán a hegyekben egyenes irányt vesz, – mint Afrika térképén az országhatárok – látszik, hogy a tervezőknek szinte mindegy volt, hogyan darabolják fel a dzsungelt, nem oszt, nem szoroz, amúgy sem jár arra senki. A hegység lankái után a határ újra kanyarog, hogy átvezessen ahhoz a határátkelőhöz, amiről már itt írtam: https://goodaysblog.wordpress.com/2015/12/24/hosszu-buszutazas/

Szögezzük le, hogy a 330 km-es határvonalon összesen három határátkelő működik; Paso Canoa a Csendes-óceáni oldalon, Rio Sereno a két óceán között a Talamanca – hegységben, bár ez utóbbi ritkán használatos, és állítólag idegeneknek tilos az átjárás, de egyébként se jár arra senki. A harmadik átkelő, a Sixaola folyón át vezet a karibi oldalon. Itt kelünk át, amikor országot cserélünk a karibi partvidéken. Nagy döntés ez, alapos megfontolást igényel. Mert ehhez ugye tudni kell, hogy milyen élet van Costa Rica karibi partvidékén, és mit várhat – várhat-e valamit – Panamában. Általában akkor cseréltem országot, mikor megcsömörlöttem már a Costa Rica-i falusi élettől; a raszták szüntelen zaklatásától, a megállás nélkül lüktető reggeitől, a dzsungel lehúzó erejétől; liánoktól, páratartalomtól, aljnövényzetben megbúvó kis kígyóktól. De nem csak ez. Hanem az, – és főleg az – hogy távol volt a magyar élet. Irreális elvárásaim voltak a helyiektől. Azt vártam tőlük, hogy ők is magyarok legyenek: hangulatemberek, sírva vigadjanak, érezzenek sokat, végletekig politizáljanak, és vitatkozzanak csak magáért a vitáért. Túl nagy kérés volt. De én sem tudtam, hogy a világ nem ilyen. Nem tudtam, hogy a világban nem csak magyarok élnek. Emiatt aztán, sokszor eluralkodott rajtam a magány. Ha pedig az embernek elege lesz, el akar menni. Például Costa Ricából Panamába. Puerto Viejoból Bocas del Toroba. Mások a szörf miatt mentek vagy, mert lejárt a három hónapos vízumuk, vagy, mert egyébként is Puerto Viejoból mindenki Bocas del Toroba megy.

Nincs nagy csoda, a reggeli busszal el kell indulni, mely a határig a potom negyven kilométert kb. másfél óra alatt teszi meg. Aztán kezdetét veszi a határátlépés gyötrelmes folyamata. A Costa Rica-i oldalról Panamába a Sixaola folyón átvezető hídon kell átsétálni. Gyaloghíd ez már csak. A mohás talpfák mutatják, hogy valaha vasút haladt át rajta. De ez is elmúlt, a talpfákat benőtte a moha. A híd inog – mozog. A rések között tisztán kilátni, alattunk mozdulatlan a lusta folyó. Hiába meresztem a szemem, meg nem tudom mondani, merre folyik tovább. A híd mindkét végében elképesztő nyomor. Lepukkant épületek, szemét, káosz. Nincs itt semmi látnivaló, haladni kell tovább. A panamai oldalon taxiba szállunk, hogy elvigyen a kikötőig, ahol aztán a kiszámíthatatlan időtartamú várakozást majd’ egy órás motorcsónak út követ. Így, ha a legjobb időt is futjuk, akkor se érünk délután négy óra előtt Bocasra. Tehát ez a nap már bukó.

IMG_2864
Híd a Sixaola folyón

 

Ezt a távot fiatal életem során összesen ötször jártam meg. Ez, oda-vissza tíz átkelés a Sixaola – hídon. Visszatekintve valamennyi kirándulást – különösen a hídon való átkelést – áthatja valami megmagyarázhatatlan szomorúság. Pedig akkor sem volt semmi baj. Most meg csak a látószög kérdése az egész, szomorú, mert régen volt és elmúlt. Pedig dehogy múlt el. A múlt szövete kiszakadt, ide üríti klaviatúrámra állandóan a hordalékját. Most is éppen V-vel ülünk a bocas-i városi strandon, hagyjuk, hogy egy részeg brit fickó még egy kör sört rendeljen nekünk. Közben egész nap esőre áll, ezért szürkéskék az ég. Nagydarab néger nő fürdeti a gyerekeit a parton. Négyen lakunk egy szobában, melynek oldalai műanyag hullámlemezből állnak. Rettenetes a hőség éjjel és nappal. Öt dollárt találok a vízben. A kis szigetek között motorcsónakkal közlekedünk. Már a második napon őrjítő vágy fog el Puerto Viejo után. Honvágy. Korán indulunk haza.

IMG_2889
Bocas del Toro, városi strand, koszos éggel

 

Új híd épül a Sixaola folyón, 15 millió dollárból. A júniusban induló beruházás célja, hogy elősegítse az autós és gyalogos forgalmat és csökkentse a munkanélküliséget. A száraz közgazdasági célok mögött bújik meg az igazi hír: lecserélik a több mint egy évszázados hidat. Elbújik ez az újság napjaink hírei között, elfedi a migránsáradt, az MNB közpénzek titkosítása. A világutazók közül is talán csak azok kapják fel a fejüket, akik elteltek már Latin-Amerika indián és gyarmati kultúrától burjánzó területeitől és már csak a latin néplélek jobb megfejtése miatt utaznak. Új híd épül a Sixaola folyón.

Talán Budapest népe érezhetett így 1960-ban, mikor a háború után felépített első hidat, a Kossuth-hidat bontani kezdték. Vegyes érzés lehetett, annyi mindent jelenthetett nekik ez a híd. Ambivalens, komplex érzésektől pedig nehezebb megválni, mint a tiszta, egyszerű érzelmektől. Ez a híd volt a háború utáni első összeköttetés a Dunán. 1946-ban hosszú szenvedés után végre úgy tűnt, hogy az országból lesz valami. Megindult az újjáépítés. Az emberek leporolták a térdüket, felálltak. Kezdték újra az életüket. Szabad választások. Lehetett bízni abban, hogy nem kell a szovjet kommunizmussal együtt élni. Élhetünk ezután úgy, ahogyan szeretnénk, függetlenül kelettől – nyugattól. Ekkor épült meg az új híd. Aztán minden másképp alakult, rosszul gondoltuk, nem élhettünk. Kékcédulás választások. Rákosi. Ötvenhat. A hidat csak tíz éves időtartamra tervezték, ötvenhétben megszüntették rajta a forgalmat, de majd’ három évig állt még. Három évet állt még lyukasan, veszélyesen, elhasználódottan.

20140124kossuthhid-budapest5
Kossuth – híd, forrás fortepan

 

Ebben a hídban benne lehetett a régi pestiek minden reménye, csalódottsága. Kudarca. Ahogy benne van máig a Sixaola – hídban is az én reményem és csalódottságom is. Mindkét irányban, és mindkét irányból, hogy talán más lesz. Nem lett más. Hát most lebontják ezt a hidat is. Lebontják a régi, bemohásodott, vasúti talpfák közötti réseket, repedéseket is. Bár ezeket nem lehet lebontani, ott maradnak a világmindenség kilyukadt szöveteként, ott maradnak ezek a lyukak mementójaként az én – illetve ahogy már lenni szokott, a Bébé féle – régi szomorúságomnak; hasztalan reménykedéseimnek. Ott maradnak, ahogyan máig érezhető űrt hagyott maga után a Kossuth-híd lebontása is, hisz ki ne akarna folyton – ha már csak képzeletben is – átsétálni a Kossuth és Batthyányi tér között Pestről Budára, vagy éppenséggel vissza?

DSCN1821

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s