Most már ideje lesz hazamenni a metrón bambán, unottan bámuló drága magyar emberek közé, mert itt már olyan barnára sültem, hogy a fekete srácok sem udvarolnak már nekem, mert azt hiszik idevalósi vagyok.

Hihetnek teljes joggal, hiszen sikerült lelazuljak annyira, hogy minap a boltból gyalog indultam haza, holott bicajjal érkeztem, de totál kiment a fejemből. Csak akkor esett le, mikor már száz méterre voltam, és fájt a menés, gyanús lett, hogy nem így érkeztem. Igen, fáj menni, mert egy hónap flip-flopozástól igenis megfájdult a sarkam. Szóval kifejezetten szarul esett ma a dzsungel törmelékes ösvényén kajtatnom gyalogosan, miután leadtam a bicajom. 13 napra kb. 15 ezer forintot fizettem a bringáért. Nem is rossz.

Ideje hazamenni, mert az egyik reggel már öreg néger bácsik között a szenilitás tüneteit véltem magamon felfedezni. Éppen egy jószívűségi cselekedetet hajtottam végre; pénzt adtam kókuszdióért a falu központjában, mert megsajnáltam a kókuszt áruló bácsit. Aztán leültem a buszmegállóba, hogy ott, nyugalomban megigyam azt a csodálatos kókuszvizet. Két idősebb fekete férfi ült még a megállóban, pátua nyelven beszélgettek, így fogalmam sem volt arról, hogy mi a beszélgetés tárgya. Követve a tekintetüket realizáltam, hogy éppen a madarakat nézik a tengerparton. Úgy éreztem, hogy feltétlenül csatlakoznom kell az eszmecseréjükhöz, ezért rögtön levadkacsáztam az állatot, amire ők hattyút mondtak. Később egyértelműen pelikánnak mutatkozott az egyed. Mikor utolért minket ez a felismerés, hogy pelikánt látunk, el is szégyelltük magunkat a csúnya benézés miatt. Pedig lehet, hogy mindannyiunknak igaza volt, egy másik regényben.

Szóval, jó lesz már hazamenni, úristen, feküdni a saját ágyamban. Egy hónapja alszom mindenféle helyen, matracon, ágyban, nem panaszkodom, mert kutyajó dolgom volt, és sikerült is már annyira ellazulni, hogy tulajdonképpen bárhol megalszom a nyolc – tíz órát. De azért jó lesz már tiszta, nem dzsungel – rothadás szagú matracon feküdni. Jó lesz otthon aludni a város zajában, és nem az óceán fülsüketítő hullám csapkodásában, távol a gekkók villásnyelvének csettintésétől, az üvöltő majmok esőt váró hörgésétől.

Az egyik legemblematikusabb helyi sráccal együtt jöttem fel a buszon San Joséba. Mudonak hívják a fiút, ami annyit tesz, hogy néma. Valóban, a srác süketnéma. Most lehet 25 éves. Ki van gyúrva, raszta haja szőkített csíkokat mutat. Egyik szeme kék, a másik barna. De már csak így van ez, Mudo is Brown, és ez a jellegzetesség öröklődik a Brown családban. Nyilván szörfözik, nagy bandája van, ismerik a vidék minden szegletén. Anno soha egy szót nem beszéltünk. Ugye, ez fogalmilag is kizárt. Most a buszon rögtön kiszúrt. Hátrébb ült pár sorral. Elkezdte mutogatni. I remember you, na mi van, hogy vagy, mit csinálsz te itt? Tök jól esett ez tőle. Pedig anno mikor találkoztunk még csak 15 éves gyerek volt…

Egyébként Puerto Viejoban a helyiek lépten-nyomon rám kiáltottak: I remember you. Vagy csak egy boldog üdvözlégy okéval nyugtázták, hogy újra köztük vagyok, és tekerem a bringát a parti úton.

Szóval, ezt fogom én is tenni a metrón az üveges szemmel maga elé bámuló reggeli tömeggel. A kicsit is ismerős figuráknak intek majd egy nagyot a lebarnult kezemmel, I remember you, mondom majd. Kíváncsi vagyok, hány metrómegállóig jutok majd.

Ez hiányozni fog, a helyiek arcán ülő érdek nélküli mosolygás, ami megkezdődött már Miamiban, aztán végig elkísért. Ezt kellene nekünk is megtanulni, tudom, hogy nekünk nehezebb, mert nálunk nem nő a banán minden utcasarkon, télen fűteni kell, szeretünk a múltban élni, és a kusza történelmi gyökereinkbe belegabalyodni, néha annyira, hogy el is szorítjuk vele a nyakunkat.

Szóval megyek vissza az Ottlik féle – Bébé féle – régi rosszkedvbe, mindazonáltal nem kis örömmel, mert alig várom már, hogy menjünk Pestre a Palackba, – ami tudom, hogy Budán van, de olyan messze van, hogy az már Pest, – és hogy végre rendes kávékat igyak, meg, hogy végre nagyokat röhögjünk. Mert lehet, hogy otthon mindenki kicsit pesszimistább, depressziósabb, de az tény, hogy csak anyanyelvén röhöghet az ember igazán jókat. Szóval megyek haza az anyanyelvbe jókat röhögni!

Köszi, hogy olvastatok!