Annak érdekében, hogy tisztelt Hölgyeim és Uraim is megértsék, hogy mi zajlik itt, először is balatoni mércék szerint kell elmagyaráznom a karibi települések földrajzát.

Puerto Viejo a Karib – tenger partján fekszik, lényegében ez a központ, ez Badacsony. Innan vezet délnek a „főút” a part mentén, a panamai határ felé, ami – ha úgy tetszik – a badacsonyi Római útnak felel meg hangulatában, azzal, hogy a tenger felé eső oldalon nincsenek házak, csak maga a dzsungel és mögötte  a tenger. Puerto Viejotól 4 kilométerre fekszik Cocles (Badacsonytomaj), azzal a különbséggel, hogy az nem adminisztratív központ, mint Tomaj. Cocles után jön Playa Chiquita, ami Badacsonylábdihegy, aztán jön Punta Uva ami egyértelmű, hogy Szigliget, az út Manzanillónál (Badacsonytördemic) ér véget, nem is vezet tovább, onnan következik az áthatolhatatlan dzsungel, ami mögött ott van Panama. Ha nagybevásárlás kell, vagy valami komplikált dolog, akkor, ahogy Badacsonyból, Tapolcára, úgy itt Limónba megyünk, azzal a különbséggel, hogy Limon is a Balaton, azaz a Karib-tenger partján fekszik, ötven kilométerrel északnak. Puerto Viejotól Manzanilloig az út mindösszesen 17 kilométer. Ezen a 17 kilométeren fogom eltölteni a vakációm maradék részét.

 

Puerto Viejo számomra nagyon kedves faluja Limon megyében fekszik. Limon megye géniuszában inkább Jamaica felé néz, mint Costa Rica belseje felé. Más világ ez. Más a nyelv, más a kultúra, mások a szokások, mások az emberek.

Azt tartja a régi mese, hogy az afro-karibi lakosság Jamaicából jött a kakaóültetvények műveléshez, később a vasútépítéshez. A vasutat már nem használják, a megépített síneket benőtte azóta a dzsungel, a kakaó meg nő magától, próbálná az ember megállítani. A feketék pedig itt maradtak, de csak egészen a parti sávban, az ország belsejébe nem merészkedtek, a szegregációs törvények miatt. Sokáig a ticók se jöttek le a partra a feketéikhez, pár éve indult csak meg az összebarátkozás.

A karibi partvidéken a család laza szociális háló. Minden feketének több szerelme van, a több szerelemből, több gyermeke. Mégis, számon tartják a rokonságot, ki, kitől és hogyan, de a kapcsolatot nem ápolják olyan szorosan, mint nálunk Európában. Csak véletlenül tudom meg, hogy ki kinek az unokatestvére első fokon, mert ez már olyan távoli rokonságnak számít, hogy pont elég számon tartani, betartani nem kell. Elég, ha az ember a gyerekeit és a szeretőit tudja teljes bizonyossággal.

Az afro-karibi lakosság mániásan rajong a kókuszért. Ebben nagyon egymásra találtunk. Bár nem tudom mi volt előbb; mindig is szerettem a kókuszt, vagy azért szeretem, mert ők is szeretik? Ételeiket kókusztejben főzik, süteményeiket kókusszal ízesítik. Egyik legkedveltebb ételük a rice and beans, ami egyszerű rizses bab, csak kókusztejben készül. Nagy hűhó van körülötte, hétfőn lefőzik az egész heti adagot, amely elmaradhatatlan eleme a reggeli-ebéd-vacsorának. A rizses babhoz kókusztej kell, amihez természetesen nem elegendő a kókuszdióban rejlő tej. Ehhez a kókusz fehér rétegét használják, amelyet nagy tálakba reszelnek le, majd vízzel felöntve, kézzel lögybölve, kevergetve, masszírozva áztatják ki a húsból a többi tejet. Ez a reszelés, könyékig-ázás a feketék nagy sajátja! A rice and beans szíve ez a rituális tevékenység, mert ez rituálé a javából! Ott állnak a konyhában ezek a nagytestű gyakorlott háziasszonyok, derekuk köré vastag hurkákat csavart már az élet, könyékig feltűrt színes ruhában, izmos karjaik áznak a fehér lében. Lapos pillantást vetnek rám, ahogy végtelen odaadással és szertettel teljes rajongással nézem spirituális munkájukat. Egyszer én is ilyen nagytestű fekete háziasszony leszek – remélem -, aki a dzsungelre nyíló konyhában egész délelőttön keresztül édesgeti ki a tejet a kókuszból. Ez még ugyan nem történt meg, de nem tettem le róla, hogy egyszer csak felébredek, és színes göncökbe öltözött, nagytestű néger asszonyként szállok ki az ágyból.

Családi hagyományként deformált angol nyelvet hoznak magukkal, amelyet patois-nak hívnak. Ez a törzsi angol csak nyomokban rokon az eredetével, nyelvtanában torzult, a szavak szótagjai rendszertelenül elmaradnak. Írásmódja fonetikusan követi az angol szavakat, de a felfejtéséhez így is nagy képzelőerő szükséges. Számomra úgy hangzik, mint egy franciával kevert törzsi nyelv, melyet valahogyan mégis értek, magam sem tudom, hogy honnan, eszembe jut halványan, hogy végül is mindannyian Afrika bölcsőjéből származunk, onnan jön ez az ősi, idegen nyelv. Csak aztán tudom meg, hogy nem ez a dolog nyitja, hanem az angol nyelvvel rokon ez a beszéd. Az én helyett nekemmel jelölik magukat, me nah go a jail, fi ganja no more, énekli Peter Tosh is. Ezt már tudom, pár karibi hónap után, nem megyek többet a marighuana miatt a börtönbe, ennyit tesz ki. A nyelv a múlt időt nem ismeri, ezért az egyértelműség miatt igyekeznek hozzátenni, in the past, és szorgalmasan mutogatnak is a hátuk mögé. Nem tudnak angolul írni és olvasni. Ezért volt az, hogy anno az egyik srác megkért, hogy olvassam fel neki az e-mailt, amit a svájci kedvese írt neki, a messzi Európából. Írtuk is rá aztán együtt a választ: szeretlek én is nagyon, szívesen meglátogatnálak, nem félek a repüléstől, csak hát nincsen pénzem repülőjegyre. A raszta srácok egy része Európában akar élni egy fehér lánnyal. Ugyan pár év múlva, egy félvér porontyot a hátuk mögött hagyva újra a feltalálási helyükön vannak. Aki ide született, nem tudja elhagyni ez a partvidéket, ezt teljesen meg tudom érteni.

A feketék mélyen bíznak az istenben. A fehér rabszolgatartók rájuk erőltették a szentjeiket, ezért Krisztust kiszínezték, a szenteket pedig mágikus erővel ruházták fel. A katolikus vallást is sikerült babonás rituálévá kiszínezni. Világukban minden élő, és mindennek jelentősége van. Természetfeletti erő hatja át az élettelen tárgyaikat. Halottak szellemeinek készítenek ki virágot az asztalra, gyümölccsel és más csemegével várják őket. Más esetben gondosan sepregetik a ház előtt az aszfalt utat, hogy elkergessék a rossz szellemeket. Ez a vajákosság megvan mindegyikben, ez alapbeállítás, a napi rutin része.

A rasztafári vallás is a kereszténységből ered. Szerintük Haile Selassie etióp uralkodó Salamon király és Sába királynő leszármazottja, Afrika pedig a mennyország, ahová a halálunk után visszatérünk. Bár ezt megtehetnénk még életünkben is, de ez nem zavarja a rasztákat. A Biblia sem zavarja őket. Mózest, Ézsaiás prófétát, Jézust és Selassiét Istennel azonosítják. A marihuána, a bölcsek füve inspirálja őket a Biblia logikájának jobb megértésében.  A marihuána egyébként is a vallásgyakorlásuk része, segíti az univerzum titkainak és összefüggéseinek a kifürkészését. Ebben a fürkészésben lassan telnek a napok. A karibi partvidéken mindenhol raszta zászlók lengedeznek; piros a megváltásért hozott véráldozat, zöld a természet, a fekete a rassz színe és sárga az arany. A raszták ott állnak az út mentén, ott vannak a tengerparton, a reggie nighton, ott a kocsmában, szívják a bölcsesség füvét, tekintetük üvegesen könnybe lábad, nézik, várják, látják az istenüket.

Az öregek őriznek valami ősi bölcsességet a múltból. Ritkán látni őket, nem élnek külsőséges életet. Bent ülnek a karibzöld házaikban, főzik a rice and beanst, megy halkan a TV. Félbevágott kókuszdiók fekszenek kint a napon katonás rendben, a szárított kókuszhúsból kopra lesz, melyből kókuszolajt nyernek. Fából faragott istenszobrok, és mintázott terítők díszítik a lakásukat, pont, mint nálunk a nénik és bácsik vidéki lakásait. A beszédüket végzetesen nem érted, bármilyen nyelven is beszéljenek. Ismerik a növények hatásait, megérzik a legapróbb állatok mozgását is. Lassan járnak, lassan lélegeznek, arcuk jellegzetesen, markánsan ráncos. Egyek már a körülöttük burjánzó természettel, úgy lépnek, úgy élnek, nagy összhangban a dzsungellel, tengerrel. Ők hordozzák még a régi tradíciókat, ők szórnak a halottra parfümöt, hogy megérezzék a szellemét, ha az éjben közelegne.

A helyiek büszkék a gyökereikre, büszkék a kultúrájukra. Táplálják a hely géniuszát, amely a természettel összenőve olyan különlegessé teszi ezt a partvidéket.