Másnap, ahogyan a gringó csapatnak és a kanadai lányoknak, nekem is sietnem kellett a szárazföldre. Összekapcsolódott a sorsunk. A fantasztikus reggeli után szaladtunk a kilenc órás komphoz. A fiúk már ott voltak, a komp orrában napoztuk végig a másfél órás utat. A tó olyan hatalmas nagy volt, hogy a túlpartnak csak egy szürke csíkját lehetett látni. Unalmunkban nem tudtunk mást csinálni, mint egy magyar tízezrest csodálni, amelynek mívessége feltűnő volt a nicaraguai, amerikai, és Costa Rica-i papír pénzekkel összehasonlítva.

Az érzés kettős volt, szomorú voltam, hogy idejekorán ott hagytam a szigetet, ahol talán további jó élmények vártak volna, ugyanakkor mégis, jó érzés volt arra gondolni is, hogy hamarosan Granadában – otthon – leszek, újra a régi, vadregényes szobámban, és persze délután – vagy valamikor – jön J is. Szóval jó minden.

Még az is eszembe jutott, hogy lehet, mégis kihagyom a chicken bust, és megyek a 15 dolláros shuttle-lal, de aztán nem volt idő összeszervezni. Jó kilátásokkal, jó széllel hajóztunk San Jorge kikötője felé. A bandából a srácok kocsival voltak, így eldobtak Rivasig. Ott már várt engem a buszom.

Szinte papírforma szerint ugyanazok a jelenetek játszódtak le, mint idefele jövet, de már minden ismerős volt, beavatottként voltam részese a folyamatoknak. Egy helyi idős hölgyet kérdeztem az indulás időpontjáról, aki az alábbi egzakt választ adta: mindjárt megvagyunk. Alig negyven perc várakozás után el is indultunk. Úgy alakult, hogy az indulás pillanatában átadtam a helyemet egy néninek, szóval állva utaztam, de ez is kényelmes volt. Mivel tulajdonképpen egy hajdani iskola buszon utaztam, el lehet képzeli a belmagasságot. Nálamnál egy öt-tíz centivel magasabb ember már nem tudott volna kiegyenesedni.

Már kis híján megszokta a fülem azt az észveszejtő csipogást, amelyet indulás óta hallottam, csak hát nem realizáltam. Az egyik Compay Segundo – hasonmás – felnyúlt a csomagtartóra, és megütögetett egy dobozt, és elégedetten közölte velem, hogy csirkék utaznak a dobozban. Óriási. Csirkék a csirke buszon, próbáltam vele viccelni spanyolul, de nem biztos, hogy értette, pedig mondta ő is, chicken bus.

Nemsokára megürült egy hely, pár üléssel előrébb és a busz közössége megszavazta, hogy én üljek le oda. Nem úgy van az ugyanis, hogy felszabadul egy hely, aztán szabad rablás van. Nem. Akik ülnek, azok jelzik, hogy leülhetsz-e vagy sem. Bár nem akartam, muszáj volt elfogadnom az ajánlatot. Ülve lehetett Hamvast olvasni.

Jóféle menetszélben száguldottunk Granada felé. Kint jobbra és balra megszáradt cserjék, megsárgult földek, szavannaszerű táj terült el a harminc fok forróságban. Harmadik alkalommal viseltem ezt a szürke ujjatlan pólót. Elszámítottam magam, és kevés pólót hoztam a nicaraguai útra. Most ez sem zavart. Egyáltalán semmi sem zavart. Nem akartam sem előrébb, sem hátrébb lenni az időben.  Borzasztóan boldog voltam.

Két óra után, már mindenkin ott ült a megérkezés iránti vágy. A türelmetlenség kézzel tapintható volt. Én újra álltam, mert felszállt egy háromgyerekes anyuka. Lassan bekanyarodtunk Granada városába, de innen tűnt a legreménytelenebbnek a megérkezés.  Megállunk minden utcasarkon. Megvártuk az összes cekkeres, nagytestű helyi nőt, akik felszállás után rendre nekem nyomták puha testüket. Még azokat is megvártuk, akik már maguk is lemondtak arról, hogy elérjék a buszt, mert még két saroknyira voltak. Nem baj, vártunk. Hullámzott az aszfalt alattunk. Elvesztettem én is a türelmemet, önkéntelenül is felkiáltottam hangosan magyarul, menjünk már! A két öregúr, bár fogalmuk sem lehetett arról, hogy mit mondtam, velem voltak a bajban, egyetértően bólogattak, és végül kinyögték a bátorító eso-t (ez az)!

Így gurultunk be Granada festői szépségű pályaudvarába. Ometepe – Granada távolság négy és fél óra.

Sietnem kellett, mert nem tudtam, hogy J mikor jön. J-vel való minden találkozás körül – akár Costa Ricán, akár otthon történt – mindig volt egy adag szürrealizmus. Ismeretségünk még a Puerti VIejo-i időkre vezethető vissza, amikor is biciklivel, fejlámpával gördült be hozzák a cocles-i házunk kertjébe, akkor még nem volt ott kapu. Sötét este volt, hét-nyolc óra, éppen vacsoráztunk. Nem vártuk volna, hogy egy magyar fiú toppan be hozzánk, ismeretlenül, váratlanul a dzsungel kellős közepén. Nagyon megörültünk neki. Ahogy megjelent, megjelent egy skorpió is, amit J szinte puszta kézzel ölt meg, morzsolt fel.

Hát most őt vártam ide, Granadába. Azóta többször találkoztunk, anno San Joséban és Puerto Viejo-ban is, később Budapesten. Utoljára, talán három-négy éve éjszaka, véletlen az Erzsébet-hídon. Nyáron leveleztünk, írta, hogy a Balaton-felvidéken lakik. Nem találkoztunk. Aztán elutazott Costa Ricába, és szó volt róla, hogy a Karib-tengernél majd meglátogatom. Már a földszoroson voltam, mikor írta, hogy nem sanszos a találkozás, mert Nicaraguában van, ott is északon, még ha én arra is megyek, Granadába, az elég messze van, és nem fog összejönni.

Másképp alakult. Előző este spanyolul írta, ha isten is úgy akarja, találkozunk. Kétszáz kilométert biciklizett két nap alatt. Este hétkor már Granada főterén voltunk, rumoztunk, ő ette a vigoront, én a quesilliot (sajtos tortilla), és egymás szavába vágva mondtuk a történetet.