Nicaragua – Granada

Nicaraguáról egyből mindenkinek Granada jut eszébe. Nagy utazó barátaim rögtön tudták, hogy ha Nicaraguába megyek, akkor az, tuti Granadát jelenti. Közel van a Costa Rica-i határhoz, közel a fővároshoz, Managuához, kedves kisváros, színes kicsi házakkal.

Reggel tíz körül tett le a busz a város kvázi külső részén. Úgy ítéltem meg, hogy a szállásom nem lehet messze a buszmegállótól, gyalog indultam neki. Pokoli meleg volt, de száraz meleg, pont, mint otthon nyáron. Jól esett ez a forróság, hiszen egész éjjel fagyoskodtam a buszon. Indián lányok ücsörögtek a poros utcasarkon, tőlük kérdeztem meg, hogy jó irányba megyek-e a központ felé. Nem voltak agresszívan tolongó, turistákra hiénaként leső taxisok, érződött, hogy korán van, autók is alig mozogtak. Egy-két öregember ült kint a házak előtt, kis karosszékben.

Borzasztóan fáradt voltam, egész éjjel mentünk ugye, hiába aludtam egy huzamban négy órát, égett a szemem. Mentem előre a főtér felé, ahonnan – úgy sejtettem – egy jobb kanyar, majd néhány száz méter egyenesen, majd balra, és ott van a szállásom. Látványra és érzésre is más volt ez a világ, mint Panama és Costa Rica. Ahogy közeledett a belváros, egyre több ember jött szembe. A házak lepusztultak, kegyetlen szag uralkodott mindenütt. Szemmel látható volt a borzasztó szegénység.

12434633_10153393308013348_627128940_n

Elszoktam már ettől. Kellemetlen érzés kerített hatalmába. Nem éreztem nagyon biztonságban magam. Nem is néztem a környezetet, csak néztem magam elé és sietős lépésekkel nyomultam előre. Már elhagytam a város jelképének számító főteret, megindultam a piac felé, aminek a közelében volt a szállásom. Ötven méter után elfogyott az út, szállt a por. Rosszarcú emberek fetrengetek a porban, furcsán méregettek, mások csak aludtak még, vagy már részegek voltak, nem lehetett megmondani. Az egyik hentestől kiáramló dögszag áramlott ki az utcára. Szorítottam magamhoz a kistáskámat, amiben benne volt mindenem, pénzem, bankkártyám, útlevelem. Az utca a piacba torkollott, ahol a standok szűk sikátorokká fonódtak össze, papucsok, gyümölcsök, meleg ételt kínáló árusok egymás hegyén-hátán, legalábbis ennyit láttam első pillantásra, de nem vizsgáltam sokáig, mert nem tetszett a látvány. Bal oldalt volt a kis utca, ahol a bizalmatlan hangulat tovább folytatódott. Sajnos azonnal kiszúrtam a szállásom cégérét is a bal oldalt.

Rögtön sarkon fordultam. Nem mertem egy pillanatnál sem tovább maradni ezen a környéken. Amilyen gyorsan csak tudtam visszatértem a főtérre, és a legdrágábbnak tűnő szálloda kávézójában foglaltam helyet. Innen jó kilátás nyílott a főtérre. Itt egy kicsit összeszedhettem a bátorságomat. Végig vettem az opcióimat, hiszen nem akartam arra a rosszemlékű környékre visszatérni. És egyébként is, az egész nem tetszett. Nem akartam egy percnél se többet tölteni ezen a lehetetlen büdös, poros helyen. Másfél órán keresztül agyaltam, míg a három dolláros kapucsínómat iszogattam a harminc fok melegben.

Arra jutottam, hogy nem tehetek mást, muszáj a szállásra bejelentkezni. Csak menjek be legalább, és ha nem akarok ott maradni, az is rendben van, megmondhatom nekik az igazságot, hogy félek. Ezzel a döntéssel megindultam hát ismét előre, és léptem be a Casa Amalia rácsos kapuján. Ahogy beléptem, minden megváltozott.

Bent már első pillantásra minden otthonos volt. Kedves belső kert a dzsungel növényeivel, hatalmas banánfa, faragott hintaszékek a pátióban, helyi művészek agyagmunkái a falon és a könyves szekrényen. A recepciónál egy középkorú, végtelenül szimpatikus amerikai muki ült. Úgy tűnt, mintha engem várt volna. Elmondtam neki, hogy nem tudom, hogy meddig akarok maradni, hogy kicsit furcsa minden, most jöttem a TICA busszal, alig birok beszélni. Láttam, hogy az útlevelemből próbál rájönni az állampolgárságomra, hogy segítsek neki, még gyorsan kinyögtem, hogy csak akkurátus lapozgatás után lehet megtalálni az angol fordítást, mert a magyar hatóságok úgy ítélték, meg, hogy elég, ha a borítón csak magyarul tüntetik fel az okmány és az ország elnevezését. Egyszer világuralomra törünk, és akkor a nyelvet mindenkinek értenie kell, valószínűleg ez állhatott a döntés mögött.

Egy szoba van csak az emelet, pont a recepció felett, az lett az enyém. Mondjuk azt, hogy a szállás vadregényes. Jó értelemben vadregényes. Öt szoba van összesen a „szállodában”, amit egy kanadai és egy amerikai fickó üzemeltet. Családias a hangulat, rögtön befogadtak. Nincs sok kedvük dolgozni, ezért jöttek le Nicaraguába. A kanadai jól ismeri Budapestet, legalább ötször járt már nálunk, de mind, még a rendszerváltás előtt. Azt is megosztotta velem, hogy ő úgy tartja, hogy a magyaroknak köszönhető, hogy összeomlott a Szovjetunió. Azt hiszem, a páneurópai piknikre gondol. A gringónak januárban lesz az esküvője, egy helyi, nica csajt vesz el. Azt is megtudtam, hogy ez egy igaz szerelem, nem „nica szerelem”, tehát a csaj, nem a pénzért megy férjhez, ellentétben sok nicával. Nem is kellene elvenni őket, két éve hallottam, hogy havi száz dollárért bérbe is lehet venni őket, cserébe úgy élnek a férfival, mintha házasok lennének.  De ezt lehet, hogy az amerikai nem tudja.

Az első sokk után a város meglehetősen otthonos arcát mutatta. Egyszer már jártam itt. Nem is pontosan itt, hanem kilencszáz kilométerrel feljebb, Antiguában, Guatemalában, amely város minden centijében hasonlít Granadára. A város közepén a főtér a mesztic asszonyokkal, akik a tipikus helyi ételeiket árulják, aztán a színes templom, körülötte színes egyszintes házak. Szóval, kicsit össze vagyok zavarodva. Néha Antiguában érzem magam, és tíz évvel ezelőtt. Jó hogy az ember időt tud utazni.

702809_10153389725358348_1716795374_n
Főtér, háttérben a Mumbacho vulkán

Antiguában történt az, hogy barátnőmmel, Ellivel az első este nem találtunk haza. Sötétben érkeztünk meg, nem is nagyon figyeltük meg, hogy hol lakunk, máris rohantunk enni – inni. Mikor végeztünk, fogalmunk sem volt arról honnan jöttünk. Nem csüggedtünk, csak kegyetlenül röhögtünk. Úgy rémlik, hogy az utcákon már senki nem volt, csak mi. Talán vasárnap is volt, nem tudom. De röhögtünk, valószínűleg hangosan. Egyszer csak kinyílott az egyik színes ház ajtaja és egy indián nő dugta ki rajta az fejét. Lányok, itt laktok, szólt spanyolul.

Ha az embernek sikerül elengednie az európai normákat feltétel nélkül, remekül szórakozhat Granadában. Nem kell észrevenni a mocskot, a bűzt, a csodálkozó tekinteteket. Granada és a 130 kilométerrel északra fekvő Leon mindig azért versengtek, hogy Nicaragua fővárosai legyenek. Éppen ezért, hogy a két várost kibékítsék, lett a semleges Managua a főváros.

Itt található például Közép-Amerika egyik legrégebben épült temploma, amit a kalózok – akik egyébként a San Juan folyón keresztül, a Nicaragua – tavon át támadták a várost a Karib-tenger felől – felgyújtottak, és csak 1989-ben hozták helyre. És hát az egész város a Nicaragua tó partján fekszik, amelyben édesvizi cápák laknak!!

1932078_10153387904448348_869662949_n
Lago de Nicaragua

Rengeteg a turista. Rengeteg az idősebb turista is, nem csak a hátizsákosok. A város elég olcsó, ahogy az egész ország is. A turizmus most kezd még csak kialakulni. A városon kívül, elöl hátul, oldalt jobbra – balra működő, vagy már kialudt vulkánok. Tehát kvázi Badacsony; van tó, vannak vulkánok. Bor nincs. Az emberek többsége sört iszik. A helyi sör 30 Corodoba, nincs egészen egy dollár. Van egy sétálóutca, ami levezet a tópartra, amely tele van étteremmel, bárral. Estére megtelik emberekkel. Kicsit lejjebb, a tó fele ott a piró – piac, azaz tűzijátékokat árunak. Nem tudom, hogy mindig ott van –e, vagy csak az ünnepekre való tekintettel. Panamaváros óta minden éjszaka zeng a tűzijáték. Ha nem szól, már zavart vagyok, és nem is tudok elaludni.

Ez az egész nicaraguai trip nem volt igazán előre megtervezve, szóval itt kellett mindent kitalálni. Hosszú tervezés után arra jutottam, hogy a négy nap alatt ezek lesznek a programjaim:

  • Mumbacho vulkán túra
  • elutazás Isla Omepete szigetére, egy éjszaka ott alvás, majd visszajövetel Granadába
  • egy délután Granada
  • 30-án reggel vissza San Joséba
Reklámok

Egy hozzászólás Új írása

  1. AM szerint:

    Kedves Nóri, nagyon jó olvasni téged a szorongó Párizsból! A legjobbakat és még több jó írást!
    AM

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s