San Joséban a helyzet változatlan

San Joséban a helyzet tíz éve nem változik, ugyanaz a káosz, ugyanaz a rendezetlenség.  Egy-két emeletes tákolmányok, kaotikusan kanyargó és fel és le térő utcák, szemét mindenütt, kínai gagyi terméket áruló boltok az utcasarkokon, száguldozó buszok, dudáló piros taxisok, és permanensen szóló zene. Nem volt itt soha várostervezés. Nem volt az, hogy emberek, itt fogunk most élni, ez lesz a belváros, ez a lakóövezet. Egymás hegyén – hátán elkezdtek építkezni, nézd, már itt is van egy kis hely, ide akkor csak egy fél házat építsünk. A ház hátsó részén, a kertben is maradt még egy kis hely? Se baj, oda is építsünk valamit. Hogy mit, azt majd az idő eldönti, garázst, vagy lakóházat, majd kiderül. Eredetileg nem is ezt, hanem a pár kilométerrel arrébb fekvő Cartagot szánták fővárosnak, de azt az Irazu vulkán kitörése elpusztította. A név kötelez. San Joséba nem lehet beleszeretni. Ahogy otthon a Moszkva térbe sem lehet beleszeretni.

San José-i első dolgom természetesen az volt, hogy a további utazásaimat megszervezzem (először fel Nicaraguába majd azt követően vissza San Joséba, majd le a karibi tengerpartra). Ehhez természetesen ki kellett menni a buszpályaudvarra. Illetve buszpályaudvarokra, mert ahány úti cél, annyi társaság, annyi – garázsban elrejtett – buszpályaudvar.

Viszonylag hamar otthonosan mozgok térkép nélkül is bárhol. Fejemben összeáll a város rajza, tudom merről jöttem, merre van észak. Kivéve San Joséban. Ki tudja hányadik látogatásom ez már, de még mindig térképpel a kezemben kell, hogy elinduljak. Egyszerűen nem tudom megtanulni ezt a várost. Úgy tájékozódom, mint a gyerekek, útrepedések, színes falfestések révén. Nézd, ez a repedés itt ismerős, és tényleg itt megy a vasút, akkor valahol itt lakunk.

Sokszor meséltem már, hogy hiába vannak beszámozva az utcák, azt senki nem használja. Kisebb rejtvények a címek, amiket meg kell fejteni ahhoz, hogy megtaláld őket. Ahhoz, hogy a nicaraguai buszpályaudvarhoz elérjek, az alábbi rejtvényt kellett, hogy megoldjam: 200 méter északnak és 100 méter keletnek a Mercedes toronytól, Kolumbusz sétány, a ravatalozóval szemben. Hajrá. Segítség, amiket igénybe lehetett venni: térkép, utcai kérdezősködés, valamint a Jóisten segítsége.

Megjegyzem mindenki azt mondta, hogy ez a cím nagyon messze van, menjek inkább taxival. Miután december 23-a volt, ettől is óvva intettek, mert, hogy lehetetlenül nagy a forgalom. Az egyetlen építő javaslat, amit kaptam, hogy ne menjek Nicaraguába. Ez pedig nyilván szóba se jöhetett.

Nagynéném haciendája, a bázis a San José-i Váci utcától 10 perc sétára fekszik. Térképpel a kezemben nekiindultam, hogy egye-fene, elindulok gyalog, aztán útközben majd lesz valami. Egyébként is kellemes 28 fok volt, felhős idő, sétára pont alkalmas. Az Avenida Centrálon ugyanaz a karácsony előtti őrület volt tetten érhető, mint otthon nálunk bármelyik bevásárló központban karácsony előtt. Azzal a különbséggel, hogy itt értelmezhetetlen boltok sokasága gyülekezett, ahonnan még ingyen se kellett volna semmi; kínai tömegáru, duda, telefonkártya, futball mezek, zászlók, minden mennyiségben. A sétálóutcán mindenütt a földön konfetti. Két éve is tele volt konfettivel a belváros. Hogyan kerül a konfetti az utcára? Mi az, amit ezek minden éjjel és nappal konfettivel ünnepelnek? Minden üzletből ordítva szólt az elviselhetetlen reggaetón zene, vagy ha éppen nem az, akkor az eladó mikrofonba üvöltve tette közhírré, hogy bent a boltban mi, mennyiért kapható. Mindeközben minden második méteren telefonkártyákat árultak, elemmel működő kiskutyákat. Az utcai árusok nyilván úgy árulják a portékáikat, hogy mindúttalan belefújnak a dudába. Olyan volt a hangulat, mint szilveszter napján, kora este a Moszkva téren. A fővárosi focicsapat, a Saprisa zászlaját kínálták eladásra minden méteren. Valahogyan az volt az érzésem, ha úgy mersz neki menni a karácsonynak, hogy nincs meg a zászló, egyszerűen nem vagy ember a szemükben.

12404176_10153381418343348_1222676194_n
Karácsonyi őrület

Betértem az egyik boltba, hogy karácsonyi csomagolópapírt vegyek, ami később nagyon jó álcázásnak is bizonyult. Ugyanis csomagolópapírral a kezemben egyáltalán nem béna, elveszett turistának látszódtam, hanem valaki olyannak, aki nagyon is céltudatosan, karácsonyi bevásárlás címén közlekedik egyik pontból a másikba. Tehát nyugodtan kedvemre keresgélhettem azt a Mercédesz tornyot, meg a ravatalozót is.

Azért, mert helyesen álcáztam magam a Kaland, játék, kockázat elnevezés küzdelemben, plusz egy életet kaptam. Ezért aztán nem is ütött el az a motoros, aki a keresztutcán a piros jelzése ellenére teljes gázzal szeretett volna átvonulni rajtam és a többi gyalogoson.

A Paseo Colon a helyi Váci utca folytatása, de olyan forgalmas, és olyan hosszú, mint a mi Váci utunk. Ahogy tehát elhagytam az Avenida Centrált rögtön ki is értem ide. Ez könnyű volt. Na, hát ezen az úton kellett menni rendületlenül a Mercédesz toronyig. Úgy okoskodtam, hogy az valami nagy, több emeletes épületnek kell lennie, tehát valami feltűnő jelenségnek, ami az egy-két emeletes házak közül kimagaslik. Esetleg ki is van írva rá, hogy Mercédesz torony, de ebben nem reménykedtem, mert gyanítottam, hogy több évvel ezelőtt, mikor a TICA busz ide települt, akkor volt ez Mercédesz torony, azóta ez nyilván megváltozott. De, mentem én rendületlenül, hiszen mondták, hogy nagyon messze van.

Két magasabb házat – egyik sem tűnik toronynak – hagytam magam mögött, már szinte látni véltem a Sabana parkot, ami a Paseo Colon végét jelzi. Ekkor döntöttem el, hogy igénybe veszem a járókelők segítségét, aki visszafelé mutogattak a magam mögött hagyott magasabb házakra. Gyorsan meg is kérdeztem tőlük a TICA buszt is, mert nem volt kedvem megkeresni merre van észak, merre mohásak a fák… Öt perc múlva már vettem is a jegyemet Nicaraguába.

Innen már könnyű volt vissza sétálni a belvárosba, onnan elmenni a karibi buszok pályaudvarára, ahol nyilván borzasztóan elszorult a szívem. Ha lehet szeretni buszpályaudvart, akkor én ezt teljes szívemből szeretem. Kicsit le is ültem, szeretettel néztem végig a szakadt büfé soron, ahol árulták rendeletlenül a gallo pintot, sült banánt, és yukát, olcsó kekszeket, rágót, édességet. A menetrend számomra szívet melengető településneveket sorolt: Puerto Viejo, Manzanillo, talán még Sixaolát is ide vehetném, pedig az egy rettenetes település a Costa Rica és Panama közötti határ mellett. Az egész olyan érzés volt, mint mikor hosszú és viszontagságos út után a sok idegenül hangzó városnév között az ember végre felismeri Budapestet. Mert végül is, Puerto Viejo-ba valahogyan mégis, de 2004 októbere óta hazajárok.

A Szenteste San Joséban meglehetősen hangos esemény. Négy után itt is elkezdtek bezárni a boltok, de az utcákon egész éjjel nagy volt a zaj, rendületlenül petárdázott, tűzijátékozott mindenki. 25-e szürreális, gyanús csend uralkodott egész nap a városban. Még a tülkölés is alább hagyott. A reggeli alatt egy kolibri köszönt be a teraszra. A házunk mellett közlekedő „vonat” (nagyzolás, mert csak HÉV) nem járt egyáltalán. Az utcákon is alig lehetett látni embereket.

Rendes helyi arcok, ticók módjára kimentünk a Sabana parkba (Városliget), ahol futottam egy órát a tó körül. A városi ticók ide vonultak ki családostul sütögetni, gyerekeket az új biciklin levegőztetni, vagy csak heverni a fűben, inni egy kis Colitát (Coca Cola). Délután moziba mentünk, Star Warst nézni. Ez volt az első Star Wars, amit elalvás nélkül végignéztem, pedig spanyolul ment. Itt kellett Közép- Amerikában megtudnom, hogy Harrison Ford nem is Luke Skywalkert játssza a filmben.

Éjjel egykor indul a buszom Nicaraguába.

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s