Úrinő nem kezd „azt a kurvával” mondatot, de a Panama – Costa Rica közötti határátkelés nagyjából ezt a jelzőt érdemli. Egyébként is a Panamaváros és San José közötti buszutazásról azt gondoltam nem lesz, mit írjak, de hát mese volt az egész.

Kezdődött azzal, hogy a reggeli nyolcas induláshoz hatra már kint kellett lenni kedvenc panamavárosi pályaudvaromon, mert repülőgépeset játszottunk. Rendben. Folytatódott a semmiből kinövő sorban állással. Rendben. Ez már mind ismerős volt. Tulajdonképpen egyet is értettem velünk, tényleg szükségük volt arra a 2 órára, hogy ötven embert cuccal együtt feltegyenek arra a nyomorult buszra. Két fiatal nicaraguai nő – egyikük állapotos volt – utazott együtt 3 kisgyerekkel, akik 3-4 évesek lehettek. Elmondhatatlanul sok holmijuk volt. Kettejüknek volt hat óriási bőröndje, plusz egy TV készülék.  Pont előttem kaptak helyet, úgyhogy ténykedésük egész úton kiválóan elszórakoztatott.

Panamaváros és San José között a távolság 960 km a híres Pánamerikai autópályán. Ez az autóút Alaszkától menne a Tűzföldig, de a panamai – kolumbiai határnál megállt a tudomány, és a bandák/dzsungel miatt inkább egyáltalán nem építettek utat. Egyébként inkább „autópálya”, mint autópálya, mert néha tényleg elfogy az út, nullára le kell lassítani, és gyök kettővel kell tépni a sztrádán. Plusz ugye a határátlépés, így volt kb. 15-16 órás időtartamra belőve az út, tehát éjfeles San Jose-i érkezés volt betervezve. (Egyébként háromnegyed 12-re ott is voltunk.)

Nos, voltam én már Európában is hosszú busz utakon. Anno Mexikóban is, és Argentínában is. Mindenhol normális volt, hogy 3-4 óránként megálltunk, kiszálltunk. Hát ezt az utazást is így képzeltem. Gyorsan a pályaudvaron azért biztos, ami biztos benyomtam a Dunkin Donutsban egy szendót, plusz volt nálam víz, és valamennyi keksz, meg a hosszú buszutazások elmaradhatatlan kelléke, a CITROMOS sós mogyoró. Ez rendben volt, de azt hittem, hogy útközben majd leszállunk, lesz kis hami, stb. Ha-ha. Egészen a Costa Rica-i határig nem volt megállás. Nyolc órán keresztül nyomtuk. (WC volt a fedélzeten.)

Ott aztán kezdődött a dili. A határátlépés folyamata az alábbi lépésekből tevődött össze: panamai oldalon csomagellenőrzés, kiléptetés, pár száz méterrel arrébb a Costa Rica-i oldalon beléptetés, csomagellenőrzés. Mindezt persze elképesztő káosz övezte. Egyébként a határátkelőt semmi nem különböztette meg egy kínai piactól, mert több volt az árus és éttermes, mint hivatali egység. Sőt, igazából a hivatali helyiségek észrevétlenül bújtak meg a felismerhetetlenségig zülledt, mocskolt tákolmányok között. Ha nem mondták volna, hogy éppen határátlépés folyamatán esünk túl, akkor ez sem a határőrök – vámosok – hivatalnokok öltözetén, sem egyéb jelzéseken nem lett volna észrevehető. Pedig ez a fő átkelési pont a két ország között.

A busz leparkolt, ki tudja kik, elkezdték a busz aljából a bőröndöket kirámolni. Rendben, kezembe vettem a sajátomat, akkor mi? A legtöbb utas a mellékhelyiség felé vette az irányt, a bőröndökkel egyetemben. Eltelt valamennyi idő, míg rájöttem, hogy nem is mellékhelyiség az, ahová bemennek, hanem valami hivatali helyiség, ahol egy íróasztal állott, az iroda túl végében pedig három – billiárdasztal nagyságú – asztal. Mikor beléptem, egy civil ruhás férfi – nyakában hivatali kártyával – éppen spanyolul üvöltött, hogy a csomagjainkat helyezzük három oszlopba, mi magunk pedig álljunk egymás mellé, a fal elé, az asztalok mögé. A fentebb jelzett két nicaraguai anyuka éppen a buszsofőröket instruálta, hogy a TV-t, meg a hat óriás bőröndöt hova tegyék, közben a három kisgyerek, háromfelé ment. Ekkor a hivatalnok újra neki kezdett az üvöltésnek, hogy őt nem érdekli, hogyha itt is maradunk, de álljunk a fal mellé. Az ajtó becsukódott. Ott álltunk ötvenen a fal mellett, csomagjaink az iroda közepén három sorban, szépen egymás mögött. Csend volt. Fogalmam sem volt róla, hogy most mi fog történni. Megijedtem. Inkább igyekeztem a sorfal második sorába kerülni, lelki szemeimmel azt képzeltem, ha elkezdenek lőni, akkor legyek fedezékben, és le tudjak majd bújni a billiárdasztal nagyságú asztalok mögé. Csend volt, nem történt semmi. Valamire vártunk. Ekkor nyílott az ajtó, és egy egyenruhás muki jött, egy szaglászó kutyával. Ez rendben is volt. Ekkor megint becsukódott az ajtó, megint egyedül maradtunk a lehetetlen fickóval. Aki rögtön közölte is, hogy minden csomag menjen az asztalokra, mert azokat egyenként átkutatják. Arról, hogy mit keresnek, sejtelmem sem volt. Féltettem az Unicumot, a karácsonyi szaloncukrokat. A laptopomat. Az járt a fejemben, hogy ez a gonosz ember, el ne vegye ezeket a holmikat. Első körben nem tudtam feltenni csomagomat az asztalra, aztán se a második, se a harmadik körben. Végül, szinte egyedül álltam már az iroda közepén a 23 kilós táskámmal, próbálkoztam, próbálkoztam, mikor a ronda hivatalnok rám nézett, majd kezével jelezte, hogy hagyjam a franca, menjek ki a többiek után.

Kint ömleni kezdett az eső. Szerencsére a műanyag tető alatt álltunk, de így is, oldalról kaptunk eleget az arcunkba. A kóbor kutyák is ott keringtek kicsit féloldalas járással, reménykedő tekintettel. Vártunk a kiléptetésre. Aztán vissza a buszba a csomagokkal, át a Costa Rica-i oldalra. Ott beléptetés, csomagokkal megint sorban állás. Itt már nem volt terror, és a nap is kisütött. Vártunk a hivatalnokokra, hogy átvizsgálja a csomagjainkat. Az út mellett negyven – ötven sátor állt. Gondoltam abban laknak az ő migránsaik. Mellettük büfék, mozgó árusok, elhagyott épületek. Minden egy dollárba került. (De ha megkérded az árát, egy címlettel emelkedik, rögtön öt dollár lesz. Tehát senki nem szabad kérdezni, csak adni.) Két gépkarabélyos rendőr felügyelte, míg az egyik fekete migráns (?) az egymásra rakott papír hulladékból egy kedvére való kartondobozt ki nem válogatott. Az egyik – határőrbódé szerű – épület mögött egy férfi jókedvűen mosdott. De nem csak úgy, tessék – lássék, hanem rendes nagy mosdást rendezett, Coca Colas üvegből, szappannal, igaz a rövid nadrágját magán tartotta. Közben a nicaraguai barátnőim a három gyerek etetésébe kezdtek, valahonnan szereztek ételt, leültek a földre, jókedvűen falatoztak a dobozból. A gyerekek bambulva ették a sült krumplit. Bár nem voltam éhes, de elirigyeltem tőlük ezt a jólétet. Ebben az idillben tűnt fel a Costa Rica-i hivatalnok, aki először leellenőrizte, hogy helyesen töltöttük-e ki a nyomtatványt, néhány helyen saját maga javításokat eszközölt, aztán rögvest tett még egy kört – ez volt az éles végrehajtás – és most komolyan, az útlevéllel együtt újra elvégezte az ellenőrzést. A csomagjaimat megint nem kutatták át.

Végre a határ Costa Rica-i oldalán voltunk. Fent ültünk a buszon. A buszsofőr boldog, megkönnyebbült fejjel, csillogó szemekkel jelentette be:

• Ahora vamos a comer. En tranquilo.

Azaz, most enni fogunk. Nyugalomban. Mint iskolai kiránduláson, olyan izgatott hangulat keletkezett a buszban. Mindenki zsezsgett, beszélgetni kezdett a mellette ülővel, kommentálta az előbbi kijelentést, hát ideje is, mert nem ettünk egész nap. Én továbbra sem voltam éhes, de már lelki szemeimmel elképzeltem, hogy mit fogok enni, és iszom egy tejes kávét is, és még bármit, ami tetszik, kérhetek bármit…

Igazi, kedves tico (Costa Rica-i) helyre vitt minket a buszsofőr. Ott állt halomban a gallo pinto (rizses bab), volt Tropical (kb., mint a sió gyümölcslevek), a mosdónak is Costa Rica-i szaga volt, és persze üvöltött a salsa. Csak pár kilométer választott el Panamától, mégis merőben más volt minden. Soha nem voltam az országnak ezen a részén, mégis, mélyen otthonos volt az egész; az étterem csempézett kövezete, a fából készített asztalok, a kassza mellet halomban álló édesség, a levegő, az időközben ránk szálló korai sötétség, és a sötétség mögött megbúvó növényzet. Minden annyira megmásíthatatlanul ismerős volt, hasonlított mindenre, amit Costa Ricában valaha megtapasztaltam. Borzasztóan boldog voltam, hogy végre megérkeztem.