Panamázás – Panamaváros

 

Panamaváros valószínűleg Közép – Amerika legizgalmasabb fővárosa. A tavalyi Szingapúr élményeim elevenednek meg, hiszen a két város esszenciájában hasonlít egymásra: felhőkarcolók, dög meleg, magas páratartalom. A város a Csendes – óceán partjára épült, a város széle érintkezik csak a kiváló Panama – csatornával. Az eredeti Panamaváros pár kilométerrel lejebb épült, de azt 1670-ben a welszi Sir Henry Morgen kapitány, – karib-tengeri kalóz, később Jamaica kormányzója – porig rombolta. Szóval, szegény spanyolok, kénytelenek voltak térdüket leporolni, és új várost építeni, pár kilométerrel feljebb. Így épült meg a mai Casco Viejo, az Óváros, ami a felhőkarcolókkal kiszögelt öböl túloldalán helyezkedik el. Gyönyörűen helyre van hozva, egy-két épületet leszámítva. Az utcákat térkő fedi és a járdák is nagyjából folyamatosak. Az Óvárost négy kilométer hosszú tengerparti sétány köti össze a modern nagyvárossal. A felhőkarcolók nagy része lakatlan, a panamázás, offshore-ozás miatt. Viszont a sétányon estefelé és hétvégén óriási az élet.

P1000578
Catedral Metropolitana – Casco Viejo

A tengerparttól beljebb már nem ilyen idilli a kép. Megvannak a klasszikus közép-amerikai lepusztult bodegák, a járdák hirtelen megszűnnek, a szennyvíz az utcán, az elektromos vezetékek a földig lógnak. Ez az utóbbi jelenség egyébként az egész városban jellemző, valahogy megereszkedtek, van, hogy tényleg a földig érnek, van, hogy óriási pocsolyákba lógnak bele. Igaz, hogy nem 220 V van bennük, csak 110, de akkor is. Ezek a vezetékek bizonyultak eddig a legnagyobb veszélynek a városban.

Mert, hogy Panamaváros meglepően biztonságos hely. Köszönhetően az utcánkon található rengeteg rendvédelmi erőnek. Kicsit otthon is érzem magam, Budapest utcáin is lépten-nyomon fegyveres katonákba botlani. A metrószerelvényen is mindig utazik egy – két rendőr, közben oktató film megy a kijelzőn, hogy ne hagyjuk a táskánkat a kocsiban és ne számoljunk a pénzt a bankautomata előtt.

Meglepő élmény, hogy nagymértékben csökkent a latin férfiak verbális atrocitása – molesztálása – az irányomba. Lehet, hogy ezt önkritikával kellene kezelni, de lehet, hogy csak az okos telefon őrület az oka, mert itt is mindenki a telefonjába van bújva, vagy csak mert mégis ez egy nagyváros, és mint minden nagyvárosban, az emberek leszarják egymást. Egy eset volt csak, mikor az egyik okostojás fél percig jött utánam, és megállás nélkül ismételte, a la playa. A tengerpartra. Alany, állítmány, tárgy kimaradt a mondatból. Hogy mit akart pontosan, sosem derült ki. Le akart vinni a tengerpartra? Nekem kellett volna levinni őt a tengerpartra? Nem tudta, merre van a tengerpart? Mindenki úgy kommunikál, ahogy tud.

Hamar kiderült, hogy az otthoni, nagyon kényelmes, nagyon polgári életmódomat ebben a városban nem fogom tudni fenntartani, ugyanis Panamaváros meglepően drága hely. Felveheti a versenyt a legtöbb nyugat- európai várossal, – Miamiból érkezvén – még a drágának gondolt Miami Beach-csel is. Úgyhogy maradt a piacon evés, boltból evés, napi egy kávézás. Durva. Így kergetett be az éhség a Café Coca Cola nevű egységbe, az Óvárosban. Először, mikor beléptem, megijedtem, a helyi rendőrök ültek bent, meg egy – két öregember, valamennyien a Compay Segundo, Ibrahim Ferrer hasonmásverseny közönségdíjasai. Volt ott egy Alzheimer-kóros Omara Portuondo is. Végül összeszedtem a bátorságomat, leültem. A fekete pincérnő – a fekete pincérnőktől elvárható – lenéző, rideg stílusban rögzítette a rendelésemet. Az Alzheimeres hölgyet leszámítva senkit nem érdekelt a jelenlétem. Ő viszont gyermeki hevülettel simogatott egy kávés kanalat, lelkendezve annak soha nem látott szépségén. Egy kávé, és egy adag sült banán három dollárba került. (Nagyon dühítő ám, hogy a forint ennyire gyengén muzsikál a dollárhoz képest, teljes letargia. Ja igen, merthogy Panamában USA dollárt használnak, amit Balboának neveznek. Balboáról neveztek el egyébként mindent, ami fontos nekik; pénzt, a nemzeti sört, és a csatorna bejáratánál lévő települést is. Balboa volt egyébként az első európai, aki átkelt a földnyelven, és megpillantotta a Csendes – óceánt.)

Szóval a Café Coca Cola-s kalandom után hazafelé vettem az irányt a tengerparton, ahol a halpiac mellett elhaladva megint utolért az éhség. Szindbád jutott eszembe, aki ugye a híres ebéd jelenetben úgy sóhajt fel, a teremtésit neki, majdnem elfelejtettem, finom főtt marhahúst szeretnék enni … paradicsommártással, fiatal hagymával. Ha a vendéglős ád magára, mindig van fiatal hagymája! Na, elég. Szóval a ceviche nyers halból, rákból, polipból, mindenféle tengeri állatból álló közép/dél – amerikai őrület, korianderrel, hagymával, citromos-sós lében, keksszel tálalva, amit minden ország saját nemzeti ételének vindikál. Anno majdnem egy évig tartott, míg meg mertem kóstolni. Azóta is sokszor eszembe jut az a limoni ceviche bár, ahol életem első cevichéjét ettem! Vagy hét – nyolc büfé áll itt a Csendes – óceán partján, arccal a tengernek. Körülöttünk iszonyatos halszag. Itt kötnek ki a halászok, hátul dolgozzák fel az árut, láttam reggel a saját szememmel! Tíz órakor a halászok, melósok már itt álltak a büfék előtt tördelő kézzel, üres gyomorral várva, hogy éhgyomorra nyers halat ehessenek. Hát most erre vetemedtem én is. Műanyag vödrökben áll az ellátmány, a vödrök körben jéggel, hűtés gyanánt. A tisztán rákból álló ceviche 2.5 dollár, a keverék 2 dollár. Két decis műanyag pohárba adják, de nem számít, le lehet vinni a partra, nézni a Csendes – óceánt, oda már nem ér el a halszag. A rákos cevicheben egész nagy rákok landoltak (nemcsak koktél rákok, – hanem ahogy Selvinnél mondják, meg itt mindenfele -, jumbók is), hogy magam is meglepődtem. A következő nap is itt ettem, persze sült banánnal, pataconesszel. Harmadik napja eszem pataconest.

patacones+ceviche
Íme, patacones (sült banán) és a ceviche

 

 

Többnyire gyalog közlekedek, nincsenek nagy távolságok, de szerintem napi tíz kilométer séta összejön. A tömegközlekedés egyébként olcsó, egy vonal metró közlekedik, valamint autóbuszok. A metró mágneskártyával működik, nem rosszarcú BKV ellenőrök nézegetik a papírszelvényeket, hanem fogod a kártyát, érinted, puff, mész. Egy út 0,35 USD. A metróban is iszonyatosan megy a légkondi, kint 35 fok van és 100%-os páratartalom, bent a metróban 20 fok. Rájöttem ám, ezek kisbaba koruk óta szoktatva vannak ehhez! A metróban egy alig pár hónapos gyermeket szoptat az erősen kiskorúnak tűnő anyukája. Apuka is feltűnően fiatal, talán az első nászból jöhetett össze a nagy öröm. A gyerek alig van felöltöztetve, takaró sincs rajta. Már pár hónaposan megszokja az állandó 10-15 fokos hőingadozást. Egyébként itt a nők sorsa pont annyi, hogy tartozzanak valakihez (vagy valakikhez) és szüljenek gyerekeket valakinek (vagy valakiknek). Egész jól elvannak ezzel.

Ami meglepő, hogy milyen kevés turistával hoz össze a sors. Brazilokkal találkoztam kétszer is. Az egyik brazil lány Székesfehérváron egy óvodában végzett jótékonysági munkát. Siskefehervár, így mondta, de rögtön tudtam, hogy Székesfehérvárra gondolt. Megfordult a világ teljesen, a brazilok jönnek hozzánk önkénteskedni!

A fehér lakosságot nehéz volt felfedezni, nyilván többnyire autókkal járnak. Egyébkén is ritkán látni fehér embereket. A Cinta Costerán – a tengerparti sétányon – végigmenve jut el az ember Punta Pacificára, ami a fehér rezidensek fészke. Hirtelen, a semmiből bukkantak elő ezek a családok, menő autókkal, latin bébiszitterrel. Itt állnak a luxus felhőkarcolók, portással, többszintes garázsokkal, fantasztikus kilátással az óceánra.

Egyébként a Cinta Costera nagy élmény, öt óra után megtelik. Jönnek fiúk-lányok csókolózni a partra, családok sétálni, jönnek a futók, jönnek gyúrni a srácok, görkörisok, gördeszkások, biciklisek. Tegnap kimentem én is futni egyet, nagy élmény a testhőmérsékletben, páratartalomban haladni, de erre volt alkalmam a nyáron otthon gyúrni.

1931931_10153369969303348_593567668_n
Cinta Costera

 

Az útikönyvek agyon dicsérik az Amador elnökről elnevezett sétányt (Calzada del Amador), ami a város szélén, már a Panama-csatorna bejáratánál található. Mesterségesen felépített nyúlvány ez, olyan, mint a Kopaszi – gát, kicsit hosszabb, meg keskenyebb, de funkcióját tekintve, ugyanaz. Egyik oldaláról remekül látni a városi öblöt, a másik oldalról pedig a csatornát.

Visszafele kénytelen voltam egy taxit megfizetni. A taxisban túltengett a patriotizmus, ezért, hogy kedvére tegyek az egekbe dicsértem az országát. Cserébe megkérdezte Budapestet, hány felhőkarcolónk van. Mondtam, egy se. Lesajnálóan nézett. Hány szintesek a házak a belvárosban? Mondtam, hogy három – öt.  Azt már nehéz lett volna elmagyarázni neki, hogy az európai városok nem ötven év alatt épültek fel, mint Panamaváros. A budapesti panorámához több száz év kellett, ez benne a szép. Kellettek hozzá a törökök, és az osztrákok. Széchenyi István. A millennium.  Még valahogyan a szovjetek is, hiszen a Szabadág – szobor, ugye, szovjet győzelmi jelkép volt. Szóval hiába nézett rám lesajnálóan a taxis, hogy nincs egy felhőkarcolónk se. Kénytelen voltam elmondani neki, hogy ez a felhőkarcolósdi, ez csak Amerikában divat, Európában nem. Londonban vannak felhőkarcolók, ha jól emlékszem, de London, Anglia, nem Európa. (Ezt Habony vitrinje óta is tudjuk: Európában nincs is, talán csak Angliában, ilyen szintű, vitrin.)

Folyt köv!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s